2018 April 25, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20210344
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Olvasólámpa: Olvasólámpa
Posted on March 26, Saturday, 12:00:00
Topic: Olvasólámpa
A diák hetilap 216. számát Bereczki Gabriella (senior) és Sándor Alexandra Valéria (junior) szerkesztette.


Jegyzet

Kártyavár

A kártyajáték már évszázadok óta az unaloműzés legnépszerűbb formája, bár az utóbbi időben mintha veszített volna tekintélyéből. Amikor kicsi voltam, egyke lévén sokat kártyáztam a szüleimmel. De ha ma kimondom azt a szót, hogy „kártya”, nem biztos, hogy minden embernek ez a szórakozási lehetőség jut először az eszébe.

A mai világban már mindent a kártya ural. Nemrégiben például azt vettem észre, hogy a munkahelyemre vezető ajtót kis mágneses lapocska nyitja. Arról már hallottam, hogy milyen kemény a túlóra, de arról még soha, hogy valaki dolgozni szeretne, és ebben akadályozzák. Az már meg sem lepett, hogy a főiskolai kollégium összes szobájának ajtaját ez a biztonsági rendszer védi. Tehát a kulcsos rendszer ugrott, helyébe a technika új vívmánya lépett: a mágneses kártya. Amin viszont csodálkoztam, hogy a szobákban a villanyt is csak a beléptető segítségével lehet fölkapcsolni. Ez már kínosan, sőt veszélyesen hasonlít a sci-fi filmekben látottakra.

De nézzünk csak szét a mindennapi életben! Van bankkártya, telefonkártya, névjegy-kártya, lakcím-igazoló kártya SIM-kártya - már a nevük is árulkodó. De ott van még a jogosítvány, a személyi igazolvány, és most már a beléptető-villanykapcsoló kártya is. Ha csak a funkciójukat nézzük, a legfontosabb dolgaink mind ezt a formát öltik. És ugye, könnyű elhagyni a kicsi, ám az egyén számára igen fontos „iratokat”. A kártyásdi egyetlen előnye, hogy a lapocskák nem foglalnak el nagy helyet, nyugodtan begyömöszölhetjük őket a pénztárcánkba. Aztán a zsebtolvaj örülhet a sok értékes zsákmánynak. Feltéve, ha van kódfeltörő vizsgája.

Az ugyanis elfelejtettem megemlíteni, hogy igen sok kártyához tartozik számkombináció, amely nélkül nem „működik”, és elég nehéz megjegyezni a számokat. A kártyavár foglyai vagyunk. Ha valaki épített már kártyából várat, tudhatja, hogy elég egy kis szellő, és az egész összedől.

Kálnai Anita

Életérzés

Nagyapa kisbaltája

Hetente egyszer meglátogatom a nagyapát. Majdnem mindent ugyanott találok, ahol az elmúlt héten, nincs semmi változás. Az ágya mellett lévő kisbaltán mindig megakad a szemem.

Tizenöt éve él egyedül, de még egyszer sem hallottam tőle, hogy félne valamitől. Azt állítja, hogy a betörőktől sem tart, csupán elővigyázatos. Többször leforgattam már magamban a kisfilmet, amelyben a 82 éves nagyapám, baltával a kezében, úgy elbánik a betolakodókkal, mint A hazafi című filmben Mel Gibson. Valószínűleg kétféle ember létezik. Az egyik bevallja, hogy fél valamitől, a másik meg nem.

Sokat utazom. Mióta hosszabbak az éjszakák, többször vagyok kénytelen a nagy sötétségben útnak indulni. Tizenéves korom óta, számtalan megunt bulit követően, nem egyszer kellett órákat sétálnom a város egyik végéből a másikba, vagy csupán várnom az első vonatra, egyedül. Annak ellenére, hogy bízom magamban, ha egy sötét sikátorban azt veszem észre, hogy valaki még jön mögöttem, rögtön kombinálni kezdek. Biztos vagyok benne, hogy az a valaki engem követ.

Ha eluralkodik rajtunk a félelem, hajlamosak vagyunk bepánikolni, és így még a menekülés útját is elvágjuk magunk előtt. Mivel én rutinos éjszakai járókelő vagyok, már évekkel ezelőtt kitaláltam különféle magatartásformákat, amelyeket majd akkor veszek elő, ha ne adj’isten rám támadnának. Kezdetben úgy gondoltam, annyi is elég lesz, hogy halottnak tettetem magam. Az is eszembe jutott, hogy elfuthatnék, mint Forrest Gump. Ezek az ötletek azonban mára elavultak. Újabban azt találtam ki, hogy HIV-pozitív vagyok arra az esetre, ha meg akarnának erőszakolni. Ha pedig csak ki akarnának rabolni, akkor bedobnám a táskámat a legközelebbi udvarba. Bár ha jobban meggondolom, lehet, hogy elférne egy kisbalta a táskámban.

Furó Dóra

Életkép

Nő az állomáson

Újra hétvége, a vasútállomás szokás szerint zsúfolt, szinte minden vágánynál kisebb-nagyobb csoportok várakoznak. Nem baj, az én vonatomon van hely bőven. Az indulás még sokára lesz, addig a szomszédos peronon álldogáló embereket pásztázom. Szemem megakad egy ősz hajú nőn. Huszonéves fiát vezeti az embertömegben. A fiú Dawn-kóros.

Mennyi erő kellhet hozzá, hogy még öregkorban is gondozza és kísérje a gyermekét! Csodálom az ismeretlen nőt, amiért kézen meri fogni a fiát. Állja a szánakozó tekinteteket. Nem dobta el magától a gyerekét, mint ahogyan jó néhányan tennék, hanem felvállalta, hogy így született. Nézem őket, és azon tűnődöm, hogyan érezhet az anya. Vajon ugyanúgy szereti a fiát, mintha egészséges lenne? A nő, talán meghallva kimondatlan kérdésemet, puszit nyomott a nagyra nőtt gyermek arcára. Igen, szereti így, betegen is.

Ha egyszer anya leszek, és a gyermekem esetleg nem egészségesen születik, vajon tudok-e majd így törődni vele? Vigyázni minden lépését, fölnevelni és gondozni, amíg erőmből telik. Kérdezném az ősz asszonytól, hogyan élte meg az elmúlt éveket, milyen problémákkal kellett szembenéznie, mi volt a legnehezebb feladat. Sajnos már nincs idő rá, a sínekre befut a vonat, elrejtve előlem őt és a fiát. Aztán újra felbukkannak az egyik ablaknál. A fiú mosolyog, édesanyja pedig megsimogatja a fejét. Boldogok, mert együtt lehetnek. Nem számít, mit gondolnak róluk az emberek. Majd a szerelvény hirtelen meglódul - magával rántva kusza gondolataimat.

Barócsi Éva

Tárca

Katicák a légifolyosón

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. És a föld puszta és kietlen volt, és sötétség volt a mélység színe fölött; Isten szelleme pedig lebegett a vizek színe fölött. És mondta Isten: ’Legyen világosság!’ És lett világosság.” Ez van megírva Mózes első könyvében. És így tovább, hiszen megteremtődött minden más, és végül az ember is. Hús-vér valójában, testével, törzsével, végtagjaival. Mindene lett valamiért, pontos tervek és számítások megvalósulása adta az egészet. A teremtmények azonban, ahogy telt az idő, mindennel, az emberekkel is embertelenül kezdtek viselkedni.

Történt egyszer, hogy az ittas katicabogár áthaladt egy légifolyosón, és egy méhcsemete akadt az útjába. A szárnyával elsöpörte, majd segítségnyújtás nélkül repült tovább. Amikor a méhkirálynő megtudta, hogy elvesztette egyik kicsinyét, szörnyű dühös lett, ám az alattvalói nem tudták szárnyát szegni a bűnös katicának. Néhány évvel később útra kélt a köztiszteletben álló hétpettyes, fogta két katicáját, és elindult a légifolyosón, hogy megmutassa, milyen szépen kiépült az alattuk elterülő település. Lassan szálldogáltak, az apa szárnycsapása mégis megsértett egy igen kicsi méhet. A méhecske megszédült, a földre ájult, de kisvártatva fölkelt, és elrepült. Ám akkor már mérges raj tartott a hétpettyes apuka felé, aki nem tudott már elszállni. S míg a katicák zavartan csapkodtak szárnyaikkal, őt a méhek halálra csípték. Mert egyszer valamikor valaki, aki olyan lehetett, mint ő, rosszat tett.

Ha kedvezőtlen élmény alapján ítélnénk meg dolgokat, többé nem ennénk csirkepaprikást, mert legutóbb nem volt elég ízletes. Nem mernénk kinyitni a csapot, mert múltkorában leforrázta a kezünket. Nem szállnánk liftbe, mert volt már, aki bent ragadt. De nem is lépcsőznénk, mert van, akinek az is ártott. Az indulatok minden lényben ott rejlenek, ám a teremtés utolsó napján alkotott ember nevű faj úgy „készült”, hogy képes az indulatait ellenőrizni.

Most mégis értetlenül állunk ember emberek általi halála felett. Kinek van joga elvenni vagy visszaadni a megadatott életet? Ki mérhet olyan csapást, ami valaminek a végét jelenti? Úgy élünk, akár a bogarak. Csoportokba rendeződünk valamilyen elv alapján, és ha valaki sérül, mindenki vérzik, aki részese volt az esetnek. Vajon hogyan fogják a gyerekek feldolgozni a halált, ami az apjukat érte? Hogyan lehet feldolgozni egy testvér, egy barát vagy egy kedvenc eltávozását? Hány ember életéből tört le egy darabka azon a vasárnap délutánon? Miért kell az angyalok munkájába halandó kézzel belenyúlni? És hogyan lehet majd megítélni embert, méhet, katicát?

Ha így éljük életünket, kinek lesz arra ereje, hogy kikerülje az utcákon álló vértócsákat? Honnan lesz annyi szegfű, hogy mindet beterítsék néhány szállal? Egyáltalán lesz-é elég légifolyosó ahhoz, hogy a régebben embernek nevezett lények elférjenek?

Bíró Annamária

Irodalmi vitorla

Ez a város reggel, ez a város éjjel

Esős keddi hajnal; a város felhúzott búgócsiga - lassú, döcögő fordulatokkal kezdi a műszakot. Bizonytalan járású még, akár az éjszakai tivornyától szédelgő részeg. Józanodás - az első buszok az útra szaladnak, a falak mentén fekvő szeméthalmok szivárvány-tócsákba ázva folydogálnak végig a járdán. Némi csempészett szín a fekete-fehér filmtekercsben, ezen az őszi reggelen, amikor esernyők kökörcsinjei nyílnak. Az ég lavórjába hányt kipufogó-mérgek vízcsöppbe keverve a járókelők nyakába hullnak - a felhők fölött pislákoló nap húzná ősanyaként csecsére a világot, ha hagyná.

Zárva táblák fordulnak; a gyógyszertárban már fekete százlábúként kígyózik a sor. Elől idős nő áll, kezében gyűrött orvosi recept, a szívgyógyszer-kupon. Kettővel mögötte tinédzser lány, a felírt fogamzásgátlót váltaná iskola előtt, és ideges, ha nem halad a sor. Az elmúlás benyomásai - százezer lehullt s azóta felszáradt eső nyomtalan emléke. Kidőlt és idő-porlepte mérföldkövek az élet csapása mentén. A hátsó férfi féregirtót jött venni - az orvos utasította, hogy ideje megölni kicsit.

- A maga galandférge már egy méter hosszú. Nem tarthatja meg!

- De ígérem, mától többet fogok enni - reszket a kórosan sovány páciens lebiggyedt szája. Karjai gyurmába szúrt drótok csupán.

- Maga az idegeimmel játszik - sóhajt keserűen a doki, ujja a sztetoszkóp dobján pattan.

- Nem lehetne levágni belőle? Úgy megszoktuk már egymást.

- Hogyisne! - csattan föl erre a köpenyes. - Még a végén kettő lesz itt nekem.

Még szerencse, hogy az ember képtelen a hagyományos értelemben vett osztódásra - gondolja az orvos, de csak később. - Az önimádó társadalom lélekszáma holnap már tizenkét milliárdra rúgna.

- Ne küldjön engem abortuszra! - bőgi az meg ott, a sarokban, markolászva a hasát.

Esős keddi hajnal: a csatornákból kinőtt zuhany-rózsák higannyal köpködik végig a várost. Egy őrült festő fehér temperája csorog keresztül a festmény dudoros vásznán. Ilyen félrecsöppent festékfoltból bolt épül a sarkon.

- Szeretnék egy kanapét venni - így a hölgy, amikor belép az üzletbe, az eladó pedig bólint erre és annyit kérdez: - Mégis milyen kanapéra gondolt?

- Nem is tudom - feleli a hölgy az állát dörzsölgetve. - A lényeg, hogy kényelmes legyen.

- De azért tisztában van vele, ugye, hölgyem, hogy ez pékség? - kérdezi óvatosan az eladó.

- Azt hiszem, barna kanapé. Igen.

- Itt ez a kifli. Foglaljon helyet! - búgja lágy hangon az eladó.

- Nem elég barna - rázza fejét a hölgy. - Nem eléggé. Lehetne sokkal barnább.

- Rendben, hölgyem. Miért nem vesz inkább fotelt? Azok már megsültek.

Gyorsfokozatra kapcsol a város - akik nem kapaszkodnak, hamar kirepülnek az űrbe. Kiütött sakkfigurákként lebegnek a testetlen, sötét jégben - zsebükben maradt oxigénmolekulákat cserélgetnek pénzért, az utazás végén hátha beválthatják valamire megfagyott bankóikat és a sok-sok hangtalan érmét. Néhány kerek fémdarab kiszökken kezük közül - messzire sodródnak, s megcsillan rajtuk a tűzgolyók fénye; alig néhány pillanat alatt maguk is csillaggá válnak.

A városba költözött űr: permetként száll ilyenkor minden házra az éj. Nedves és fekete beton - egy őskori hüllő kérges szurok-bőre. Tűzijátékok fényei robbannak a megázott járdán: kihalt utak - néhány reflektor vontat végig a városon egy-egy tehetetlen kocsit. Halogén vakuvillanások a Föld nevű bolygóról: Egy magányos óriás pislákoló morzéi az ismeretlen felé. A világ most megpihent búgócsiga.

Komor Zoltán

Mese

Volt egyszer egy Kánaán

Felnőttnek lenni - mekkora álom volt gyerekkoromban. A felnőttek megannyi kiváltság jogosultjai. Nemcsak autót vezethetnek, hanem késő estig ébren maradhatnak, és nem kell iskolába járniuk, hanem dolgozhatnak helyette. Bezzeg nekik senki sem mondja meg, mit szabad, mit nem. Mihamarabb felnőttnek kell lennem - gondoltam.

Aztán teltek-múltak az évek, és valahogy sosem éreztem azt a megváltó érzést, hogy na, most, végre felnőtt lettem. Habár akadtak „felnőttséggyanús” fordulópontok: középiskolában elsősként, tizennégy évesen már igazán nem éreztem magam kisdiáknak, harmadikban pedig már csak mosolyogtam az elsősökön. De a bűvös tizennyolcadikon nem történt semmi különös. Olyan nap volt, mint a többi - nem volt benne több óra, és az utcai járókelők sem látszottak a szokásosnál izgatottabbnak. Húszévesen rájöttem, hogy ennyit a tizenévesekről, majd egy évvel később elégedett mosollyal nyugtáztam: immáron az USA törvényei szerint is felnőttnek számítok. És jött a felismerés, hogy nem vagyok gyerek. Méltatlankodva töprengtem, hogyan csúszhatott ki az irányításom alól az egész, hiszen még mindig nem éreztem azt a beteljesülést, amire oly sok éve áhítoztam. Aztán legyintettem, és nem foglalkoztam többet a témával.

Ismét eltelt néhány év. Most, ha akarok, vezethetek autót, sőt, ha kedvem tartja, akármeddig ébren lehetek; és bár még mindig iskolába járok, éppenséggel dolgozhatnék is. Megvan az összes kiváltság, amire vágytam. Manapság, ha játszótér mellett haladok el, csak egy pillantást vetek gyermekkorom kis Kánaánjára, és gépiesen lépdelek tovább. Közben teljesen felnőtt gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Például, hogy mennyire bájos a gyermeki tudatlanság, és talán éppen ezért képesek felhőtlenül örülni az új labdának, netán egy balszerencséjére arra őgyelgő cserebogárnak. Vajon melyik gyerek milyen pályára kerül? Talán a mostani kicsik ugyanide hozzák majd porontyaikat csúszdázni, libikókázni, és közben egykori játszótársaikkal fognak ugyanúgy beszélgetni, mint most anyu vagy apu, fél szemét a csemetéjén tartva. Mi minden áll még addig előttük!? És mégis, milyen gondtalanok, de jó nekik…

Irigykedve sandítok vissza a vállam fölött, majd automatikusan az órámra pillantok. És nagy hirtelen, felnőttesen elszomorodom. Sajnos én már nem férek bele a hintába.

Juhász Gergő

Képernyő

Előre megvan a Való Világ negyedik győztese?

Láttad, hogy a legutóbbi párbaj előtt egy órával közzétették a végeredményt? Láttad, hogy Jerzy nadrágja egy magasröptű monológ kellős közepén színt változtatott? Láttad, hogy megszakították az élő adást, amikor Gigi arról számolt be, hogy kamu volt a szállodai történet? Elhiszed, hogy a Való Világ egy bazinagy átverés?

Lezsírozott beszavazások, szerződtetett színészek, kitalált forgatókönyv, műkonfliktusok, látszatjátszmák, beépített vendégek és párbaj előtt hetekkel búcsúzkodó szereplők… A Való Világ negyedik szériájának novemberi indulása óta minden héten kiderül egy újabb turpisság a nézők szerint. Névtelen levelek kószálnak a neten, amelyekben állítólagos RTL-munkatársak töredelmes vallomásai állnak. A részletek eltérnek, egyvalami azonban közös bennük: mind arról számol be, hogy tömeges hülyítés áldozata a magyar nép. A leghihetőbb vélekedés szerint azt tartják bent a villában, aki a legmagasabb nézettséget hozza. De akkor miért esett ki Olivér, aki ösztönösen gerjesztette a balhékat, és Szandika, aki plasztikázott pucérságával és keresetlen lelki egyszerűségével üstökösként robbant be a Google kereső kifejezéseinek legnépszerűbbjei közé?

A másik elképzelés az, hogy a versenyzők előre meghatározott időt töltenek a bekamerázott falak között. Elvégre Olivér, Gombi és Szandika is látványosan megkattant, mielőtt kiköltözött volna. Ráadásul több kínos elszólásnak tanúi lehettünk: Alekosz idő előtt tett kijelentéseket arról, hogy milyen lesz a benti élet a gegmester barátja nélkül, Gombi meggyőződéssel állította, hogy hamarosan nekilát a kis Picúr legyártásának, Szandika pedig kiválasztásának percében hazaüzent Sanyinak, hogy készítse elő otthon a kacsás takarót. Ráadásul egyikük sem volt valami izgatott a végső összecsapáson, pókerarccal vették tudomásul a vereséget. Igaz, az adás végére a szőke bombázónál mintha múlni kezdett volna a lónyugtató hatása, mert csak összehozott egy jó kis féltékenykedős-ordibálós balhét, miután megpillantotta a nézőtéren a Sanyi mellett pózoló hölgyet.

„Bécinek már a válogatáson megmondták, hogy győzni fog.” „Alekosz már nyár végén azt mondta a csajoknak: egy leendő celebbel randiznak.” „Az utolsó órában már nem lehetett SMS-t küldeni rá, ezért esett ki Kristóf.” „Minden villalakónak van egy-két bomba bulvársztorija. Ha valakiről minden kiderül, nem érdekes többé, mennie kell.” „Amit az esti összefoglalókban látunk, nem más, mint szappanopera, és azt küldik haza, akinek nincs türelme ugyanazt a jelenetet eljátszani hatszor.”

Te melyiket hiszed el? Akármi legyen is az igazság, tény, hogy a három korábbi szériát olyanok nyerték, akik nem sok vizet zavartak a villában. Kilenc évvel ezelőtt a jellegtelen Szabolcs alaposan elverte az azóta is hírességnek számító Majkát. 2003-ban Szilikonos „Nagy Ő” Anikó maradt alul a végén a szürke Lacival szemben. Legutóbb pedig a semmilyen Milo zsebelte be a főnyereményt a tipikus szépfiú, Leo elől. Ha a Való Világ háza táján mindent az érdekek mozgatnak a nézők helyett, akkor miért nem tudott eddig olyan győzni, aki legalább néhány hónapig még eladható celebnek?

Sándor Alexandra Valéria

Digi

Védd magad!

Vagyunk páran, akik néha leülünk, hogy rajzokat vessünk papírra. Aztán ha szerintünk közzétételre értek, feltöltjük őket egy-egy művészeti oldalra. Köztünk van Nigra is, aki ceruzáit klasszikus formák oltárán koptatja. Ennek ellenére tiszteletben tartja más beállítottságú „kollégái” alkotmányait is, legyen az dark, ultra posztmodern vagy anime stílusú. Egy valamit azonban nem értek. Vajon miért nem védi meg magát jogos vitával, ha modortalan kritikákkal halmozzák el a pályatársai?

Egyik nap például egy másik regisztrált felhasználó ilyen mondattal szólta le: „Most ki a gumicsizmát a szádból!” Nigra nem értette. Ezt most miért kapta? Miért dobálja ilyen megalázó szavakkal egy teljesen idegen, személyét árnyaltan sem ismerő, állítólag szintén a művészvilágban élő ember? De nem is reagált semmit. Később derült ki, hogy kritikusának a klasszikus formával van baja. Azzal, hogy a rajz alanyának feje a nyakán van, karjai a vállából nőnek ki, ráadásul szeme is emberhez méltóan csillog, méghozzá az arca felső harmadában.

Támadója fantasy fan. A fantasy az anime mellett ma a másik legnépszerűbb stílus. Nevében benne hordozza előnyét: fantáziadús. Lehet rajta elmélkedni, lehet bámulni órák hosszat azon filozofálva, hogy milyen gondolatok bújhatnak meg a jelképei mögött. Engem is magával ragad, nem tagadom. Azt sem, persze, hogy kézzel-lábbal próbálom visszatartani magam attól, nehogy ártsak a gumicsizmás mondat írójához hasonló egyéneknek. Modorálom magam, mert így etikus, ráadásul a megfelelő szavak egymásutánjával szebben, diszkrétebben, mégis hatékonyan lehet „kommunikálni” a rosszindulatú embertársainkkal. Ők pedig, ha szerencsénk van, veszik az írott jeleket, és talán még el is tűnődnek azon, hogy meggondolatlan mondataikban nem véletlenül jelenítik meg a gumicsizmát. Ez a lábbeli a sajátjuk… De hogy támadottjaikon se futkosson a hideg, nekik a kesztyűt ajánlom.

Takács Nóra

Hagyomány

Vesszőzött üveg

A kosárfonás ősi mesterség, minden folyó menti településen űzték. Nálunk, a Tisza melletti Kőtelken még ma is sokan űzik, önmaguk gondoskodnak a tönkrement kosarak pótlásáról. Ezzel rokon tevékenység, de sokkal mívesebb munkát követel egy-egy üveg bekötése. A kosárfonást még negyvenen-ötvenen ismerik a faluban, az üvegbekötést csak néhányan. A nyolcvan esztendős Tóta Albert a régi paraszti ismeretek egyik utolsó birtokosa. A kosárfonást és az üvegbekötést nem tanulta senkitől, az elhasználódott fonásokat figyelte meg.

„A fonás már a vessző kiválasztásával kezdődik. Az üveg bekötéséhez fűzfa és japánakác vesszejét használjuk, ezt a legjobb augusztus utolján szedni, mert akkor még lejön a haja. Később már ráérik. Korábban azért nem jó vesszőt szedni, mert még nem érik be, a nyári növés a legjobb, vagyis az egyéves hajtás, ebből is a sárga színű fűzfákról való. A kétéves hajtás nem jó, mert törik. Más a helyzet a japánakácnál, amit szeptembertől egész a tavaszi fakadásig lehet szedni. Itt is az éves hajtások a jók.

A bekötéshez használatos vessző héját egy ötletes húzóval távolítjuk el, ami nem más, mint karóba vagy deszkába erősített, V alakban összehegesztett, vagy szorosan egymás mellé erősített vaspálca. Amikor a beáztatott vessző haja már könnyen lejön, áthúzzuk a két pálca közt, a pálca, illetve a vessző vékony végénél kezdve. A húzás után könnyen eltávolítható a vessző héja. De hogy ez bekövetkezzen, két hétig kell áztatni a kévébe kötött vesszőket. Az áztatás nem úgy történik, mint a kendernél, hogy a kévéket teljes egészében ellepi a víz. Egy hordóba tesszük bele, a vesszők vastagabbik vége húsz-harminc-negyven centire van a vízben. A vessző pedig magába szívja a vizet, és „megpuhul”, a héja ekkor válik könnyen eltávolíthatóvá. Az áztatás mintegy két hétig tart.

Azt a vesszőt, amelyet vagy eredeti formában, vagy héjától megtisztítva használunk fel, gömbölyű vesszőnek nevezzük. A fonásra használt vesszők jó részét azonban hasítják, ezek a hasított vesszők, amelyek vastagabbik végét három- vagy négyfelé hasítják egy húszcentis fával. A hasító fa háromszög vagy négyzet alapú hasáb, amelynek a két vége úgy van bevésve, hogy három vagy négy élt képezünk ki rajta. Miután széthasítottuk a vesszőt, a belét vagy foggal, vagy késsel távolítjuk el. Úgy, hogy a vastagabbik végén elválasztjuk, és végighúzzuk a vesszőt hosszában. Ez nagy gyakorlatot kívánó művelet, mert könnyen eltörik a vessző, és akkor rövid lesz, használhatatlanná válik.

A belétől megtisztított vesszőt „karikába” hajtjuk fel, és félretesszük. Felhasználás előtt azonban kifőzzük. A főzés pedig akkor jó, ha a víz fél óráig forr a vesszővel megrakott edényben. A héjától megtisztított, hasított vesszőket színezni is szoktuk, ilyenkor főzéskor festőanyagot teszünk a vízbe. Ez nálunk vagy cirokmag, vagy vöröshagymahéj. Ettől a hasított vessző barnásvöröses színt kap, ami a felhasználás során szebbé teszi az üveg kötését.”

Egyed Szilvia

Padlógáz

Ausztrália készül a száguldásra

Végre elérkezett az idő. Most, a hét végén hivatalosan is elkezdődik a Formula1-es szezon. A bahreini csalódás után, hogy a társadalmi feszültségek miatt elmaradt a száguldó cirkusz idei első fellépése, még inkább vártuk ezt a pillanatot.

Mindig mosolygok, amikor a közösségi portálokat nézve látom, hogy az autósport rajongói számolgatják, mennyi idő van még az első szabadedzésig. Számomra ugyanis az évad méltó kezdetét a Nemzeti Sport extra Formula1-es szezon-előzetese jelenti. Bár nem szolgál túl sok új információval, de maga a tudat, hogy friss F1-es számot tartok a kezemben, megér nyolcszáz forintot. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak láthatnám magam kívülállóként: az újságba mélyen elrejtőzve utazom buszon, villamoson, trolin, vonaton, és csillogó, információra éhes tekintettel böngészem az összeállítást. Nézegetem például a címoldalon szereplő három fiatal világbajnokot: Alonsót, Hamiltont és Vettelt. Az útitársak pedig figyelnek - ha nem is engem, hanem a magazint, és talán ugyanarra gondolnak, amire én: kezdődik.

Bezzeg a csapatok már hónapok óta a versenygépek tökéletesítésén dolgoznak. De mit is lehet ilyenkor fejleszteni? A legtöbb baj amúgy is csak az első futam után derül ki. Mindenesetre az istálló munkatársai már a helyszínen vannak, és árgus szemekkel figyelik egymás autócsodáit. Az ausztrál időeltolódáshoz mérten a pilóták is hamarább, már hétfőn megérkeztek a szezonnyitó helyszínére. A november óta szabadságukat töltő versenyzők napbarnítottan, mosolyogva és persze győzelemre éhesen sétálnak végig a paddockon. „Ki nyeri az első futamot?”- kérdezgetik ők is, hozzánk hasonlóan.

Azt hiszem, a futamgyőzelem nemcsak rajtuk múlik. Ma eldől, hogy ki képes hozzászokni az új technikához, mennyire sikerül mentálisan visszarázódni a versenyhangulatba, és nem mellékesen milyen maga az autó. A nemzetközi szövetség döntése alapján elég sok minden változott. A Michelin gumibeszállítót a Pirelli váltja, megszűnik a tavaly sokat vitatott dupla diffúzor, és visszatér az energia-visszanyerő rendszer, a KERS. Csak hármat említettem a változtatások közül, amelyek felboríthatják az erősorrendet. Így aztán az idén valószínűleg izgalmasabbak és kiszámíthatatlanabbak lesznek a futamok.

Nagy Andrea

Glossza

A hangulatfelelős

Sétálgattam a városban az egyik többsávos út menti járdán. Minden úgy zajlott, mint általában: az autók baráti fékcsikorgással és fel-felbőgő motorhanggal haladtak a számukra kijelölt szakaszon. Unalmamban felfigyeltem egy kocsira, amelynek derék mélynyomói ingyen szórakoztatták a járókelőket és a környező járművek utasait.

Az önkéntes hangulatfelelős autójában a megszokott felállás: oldalsó ablak lenn, könyök kinn, anyósülésen tetovált bőrfejű, közben a hangszórókból üvölt egy női hang, hogy ő bizony száz évet is várna, de hogy mire, azt már elnyomta a mélynyomó robaja. Főleg azért volt ennyi időm a jármű megfigyelésére, mert a piros lámpa megálljt parancsolt. Mit ad isten, emberünk kénytelen-kelletlen egy tanuló vezető mögé sorolt be. Szorosan mögé állt, hogy le ne maradjon az indulásról, és durcás tekintettel szuggerálta a lámpát, hogy váltson már.

Száz évet sem kellett várni, és a lámpa újra zöld lett. A sor indult volna, ha a T betűs jármű vezetője nem bénázik. Ezt nem értékelte az egyszemélyes szórakoztatócéget üzemeltető, és ritmustalan dudálással, irányjelző nélkül átvágtatott a másik sávba, miközben gúnyos mosollyal és bíztatónak nem mondható szavakkal illette a megszeppent mazsolát. Arról azonban elfelejtkezett, hogy a gázon ragadt a lába. Erre csak akkor jött rá, amikor az ütközéstől majdnem lefejelte a műszerfalat.

Ebben a sávban is volt autó, amelynek vezetője ugyanolyan nyugodtan vette tudomásul a zöld lámpát, mint bőrfejű sofőrünk rosszakarója, a minden hájjal megkent tanuló vezető. A gúnyos mosoly azonnal kétségbeeséssé változott az előtte álló furgon betört lökhárítója láttán. A vétlen fuvaros anyukáját fölemlítve köszöntötte zenegyáros hősünket. Arról is érdeklődött, hogy hol kapta a jogosítványát, végül azt tanácsolta neki, hogy keresse föl a szemorvost. Ezután mindketten leparkoltak az út szélére, és rendezték az anyagiakat.

Miután emberünk megsajnálta horpadásokkal díszített kocsiját, útnak indult. De most már visszafogottan, hangos zene, könyöklés és mogorva tekintet nélkül. Az autósiskolás eközben már messze járt, pedig ő nem is sietett.

Tóth Zsolt


25862

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Olvasólámpa
· Írta: Foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Olvasólámpa:
Olvasólámpa


Article Rating
Average Score: 0
szavazat: 0

Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds