2018 April 23, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20191911
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Olvasólámpa: Olvasólámpa
Posted on April 23, Saturday, 12:00:00
Topic: Olvasólámpa
A diák hetilap 220. számát Bereczki Gabriella (senior) és Sándor Alexandra Valéria (junior) szerkesztette.


Jegyzet

A betűk titka

Szavak és mondatok vihara dúl a fejemben. Az esőcseppek betűként zuhannak le, és miután hangos koppanással földet érnek, az ABC tengerévé mosódnak össze. A gondolatok mint villámok cikáznak át az agyamon. Felvillannak, és belém hasítanak, majd eltűnnek, de nem nyomtalanul. Helyükön árulkodó kis emlékeket hagynak. Egy darabig még tombol az érzések hurrikánja, majd lassan lecsöndesedik, és letisztul minden. A sok kis emléknyomból körvonalazódik az ötlet. Az összefüggő víztömeg pocsolyákká válik, a betűtengerből értelmes szavak, majd mondatok lesznek. Végül megszületik benyomásaim, emlékeim, érzéseim és gondolataim papírra vetett összessége: az írás.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért írok, és miért éppen a kommunikáció szakot választottam. Megpróbáltam megmagyarázni nekik, de nem értették. Mintha más nyelvet beszéltünk volna. Én érveltem a betűk és a szavak csodálatos ereje mellett, ők meg azt kérdezték, miért nem mentem inkább orvosnak vagy ügyvédnek. Azt mondják, az hasznosabb lett volna. Ekkor mindig valami megmagyarázhatatlan szomorúság költözött belém. Perceken keresztül csengett fülemben a mondat: „Az hasznosabb lett volna.”

Lehet, hogy igazuk van. Igen, több pénzt keresnék például ügyvédként. Valószínűleg nagyobb házam és jobb kocsim lenne, valamint plazma-televízióm, úszómedencém, luxusnyaralóm, drága ruháim, ékszereim, és még sorolhatnám. Mivel napjainkban ezeknél nagyobb érték nem létezik, talán csakugyan hasznosabb lett volna. Csakhogy az anyagi javak hajszolása közben az emberek elfelejtkeztek valamiről: nem szeretnek már olvasni. Talán ha levennék a polcról összeporosodott könyveiket, és fellapoznák őket, megértenék, hogy miért írok mégis. Hány regényben vagy versben áll az, hogy a főszereplő megvette hőn áhított BMW-jét, és boldogan élt, amíg meg nem halt? Én még soha nem olvastam ilyesmiről. Arról viszont igen, hogy életünk értelme lehet a családunk, a szerelmünk vagy éppen a munkánk.

Éppen ezért nem adom fel. Írok. És hiszek benne, hogy egyszer el is fogják olvasni.

Németh Dalma

Öninterjú

Tíz év múlva

A vidéki ház kertre nyíló teraszán két nő ül egymással szemben. Egyikük huszonéves, bizonytalan tekintetű, és újságírónak képzeli magát. Mozog a szája, ahogy az előre megfogalmazott kérdéseit mormolja magában. A másik már túl a harmadik ikszen, nyugodtan, derűsen néz szembe riporterével - egykori önmagával. Látszik, hogy ő már elért valahova, aminek útjára az a másik még épphogy rálépett.

- Volt idő, amikor te ültél az én székemben. Épp olyan amatőr, bizonytalan és mindenben elbukó voltál, mint amilyen én vagyok. Most viszont harmónia sugárzik rólad. Hogyan jutottál el idáig?

- Sajnos nem mondhatom, hogy az utálatos hernyó egyszer csak kibújt bábjából, hogy azután pillangóként tündökölhessen. Sok botlás, csalódás a fejlődés ára. De minden horzsolással kicsit többé válunk. Megtanuljuk, hogyan kell esni, hogy pofára esés helyett múló szívfájdalommal ússzuk meg a ballépéseket.

- Nem keményíti meg az embert a sok küzdés? Egy újságíró könnyen törtetővé válik.

- Idegen tőlem a szakmabeliek könyöklése, mindenen átgázoló szereplésvágya. Én nem akartam soha csillogó médiaszemélyiség lenni. A „sztárújságíró” népszerű alakját se rólam mintázták. Az álmom egy poros, zsúfolt szerkesztőség volt hírekkel, interjúkkal, lapzártával.

- Az álmod teljesült. Már több éve a Nők Lapja vezető munkatársaként ontod a sorokat. Van-e még be nem vett vár az életedben?

- Be nem vett várak százainak az úrnője vagyok. Sok megvalósításra váró célom egyike látszik most megvalósulni, könyvem a nyomdában, az olvasók nemsokára kezükbe vehetik.

- Ha jól tudom, a regény alapjául a családod élete szolgál.

- Igen, három nemzedék történetét rögzíti, és több éves kutatómunka áll mögötte. Rég elfeledett sztorikat poroltam le, megörökítve a nem mindennapi sorsú és egyéniségű emberek sorsfordító élethelyzeteit. Sosem látott rokonokat szólaltattam meg, hogy végül a kirakó minden darabja a helyére kerüljön.

- Írói becsvágyad mellett szociális tevékenységed is közismert. Hogyan jött az ötlet, hogy alapítványt hozz létre?

- A szociális munka tizenéves korom óta életem meghatározó része. A gimnáziumból kikerülve egy évet Hollandiában töltöttem önkéntesként, értelmi sérülteket gondoztam. Ezután egy hátrányos helyzetű gyermekek oktatását és nevelését célul kitűző alapítvány munkatársa lettem. Innen már csak egy lépés a saját szervezet létrehozása.

- Hogyan tudod e két hivatást összeegyeztetni?

- Egyiket használom a másik javára. A szakmában elért sikereim, ismertségem olyan ajtókat nyitnak meg az alapítványom előtt, amiket egyébként hiába döngetnék. A szegény sorsú családokkal, gyermekekkel való munka pedig rengeteg témát ad cikkeimhez, könyveimhez.

- Az életed irigylésre méltó. Férjed, családod biztos falként áll a hátad mögött. Tényleg ilyen rózsaszín a kép?

- Körülöttem talán rend és béke van, a fejemben viszont még mindig a káosz az úr. Ezernyi kusza, zilált gondolat cikázik az agyamban, amitől a kezem sokszor még álmomban is tollfogásra görbül.

A riporter bólint. Ismerős az érzés. Ideje kiírnia magából.

Nagy Zsófia

Irodalmi vitorla

Családom a szuperhold fényében

Van valami furcsa vonzódásom a Hold felé. Mindig szívesen elnézegetem az égbolton. Leginkább akkor szeretem, amikor növekvőben van, és sarló alakú, illetve mikor teli van.

Néhány perce érkeztem haza esti sétámból. Pulóverben voltam kint, kifejezetten kellemes volt az idő, gondolom, a felhős égnek köszönhetően. Rémlik valami fizika óráról, meg hogy a felhőtakaró visszaveri a földből kiáramló meleget, így lehet melegebb az az este, mikor felhős az ég.

Nagyon mély volt az éjszaka, alig láttam egy-két csillagot. És csodálkoztam is, hogy merre tűnt a Hold. Hiszen már tegnapelőtt is kereken fehérlett odafönn, tegnap pedig a legszebb alakjában mutatkozott, hatalmasan, sárgán. Most meg egyszer csak eltűnik?

Aztán földerengett a tömör felhőtakaró mögött. A felhősáv alákúszott, és sétám negyedik körében előemelkedett a telihold. Ma is hatalmas volt, és sárga. Hosszan elgyönyörködtem benne, közben a gondolataim elkalandoztak. Azon kezdtem morfondírozni, nem szuperhold-e a mai. Néhány héttel ezelőtt hallottam ezt a kifejezést, addig nem is tudtam, hogy létezik. A szuperhold évtizedenként jelenik meg az égen, és ismertetőjegye, hogy nagyobb és fényesebb, mint az átlagos teliholdak.

Március végén volt legutóbb szuperhold. Épp a vőlegényemnél jártam Kisvárdán, és rémes, esős idő volt, így hiába mentem ki az éjszaka folyamán többször is az udvarra, lemaradtam a szuperholdról. Tehát nem tudom, miben különbözik az átlagos, nagy, sárga telihold és a szuperhold.

Míg hazafelé baktattam, eszembe jutott, hogy március végén azt mondták a hírekben, legközelebb tizenhat év múlva lesz újra olyan közel a Hold a Földhöz, hogy szuperholdról beszélhessünk. Eltökéltem persze, hogy akkor már mindenképpen látni szeretném. És csak most, sétám végeztével gondoltam bele, mit is ígértem magamnak. Tizenhat év? Mi lesz velem tizenhat év múlva? Akkor már biztos nem úgy fog menni, hogy kimegyek a páromék udvarára, és felnézek az égre. Valószínűleg saját, édesanyám tervezte kertes házunk udvarára fogok kiülni, macskáink egyike talán felkéredzkedik majd az ölembe. Lassan negyvenkét éves leszek. Tanár, táncoktató, újságíró, fordító, vagy valami egészen más.

A lányom kijön hozzám a kertbe. Tizenhárom éves, de hála Istennek későn érő típus. Még nem érte el a kamaszos dackorszak, cserfes és jó kedélyű, mint én voltam gyerekként. Leül mellém a padra, magához édesgeti a macskát, és csicsereg, hogy mi volt az iskolában, a csajok, a fiúk, meg az osztályfőnök… A férjem vörös haját örökölte, ettől olyan, mint egy tűzből pattant manó. Régen átoknak érezte, mindig csúfolták a többiek, de most már egyre több fiúnak akad meg rajta a szeme. Ő is észrevette, és már nem bosszankodik a színén.

A fiam csörtet ki hozzánk, kezében farmert lóbálva, hogy „Anya, varrd meg!”, holnap biztos kihívják felelni töriből, nem állhat ki az osztály elé lyukas gatyában. Elveszem tőle a nadrágot, az ölembe ültetem, megsimítom durcás arcát, megcsókolom. Megvarrom, persze, hogy megvarrom. Olivér felnéz az égre, vonásai kisimulnak, lecsillapszik. Alapvetően higgadt kissrác és csendes, mint az apja, de néha kitör így, és ilyenkor annyira hasonlít rám, és rajtam keresztül a nagyapjára. Olyan gyönyörű tinédzser lesz. Halványan szeplős, ő meg ezt örökölte a férjemtől. Ő is utálja még az örökséget, de én tudom, hogy csodaszép fiú és aztán férfi lesz, és bele fogok őrülni, ha jön majd egy fruska, akit megszeret, és majd jön a többi is, mert nőkben nem lesz hiány, az biztos.

A nyári szellő simogatja a bőrünket, és mi ülünk odakint, én és életem két legjobban sikerült munkája. A férjem is megjelenik az ajtóban, arcán a jóságos mosoly, amelyet annyira szeretek. Rám is mindig így nézett, még akkor, mikor a srácok nem voltak, amikor terveztük az összeköltözést, és előttünk állt az álláskeresés, amikor még csak jegyesek voltunk. Így néz rám a férjem, amikor szeret, és a gyerekeire is ugyanígy néz. Kilép az ajtón, csatlakozik hozzánk…

A látomás itt véget ér, mert a Google azt írja, nem is tizenhat év múlva lesz legközelebb szuperhold, hanem 2016-ban. A tizenhatra jól emlékeztem, csak az éveket kevertem össze. Sebaj, mindez a lényegen nem változtat. Csodás volt szembe nézni jövendő családommal egy félrehallott információnak köszönhetően. És 2016-ban, amikor harmincegy éves leszek, remélem, látom majd a szuperholdat oldalamon a férjemmel, karomban a kis Angelikával, Olivérrel a szívem alatt, épülő-szépülő házunk kertjében, amelyet édesanyám tervezett.

Hadas Bianka

Tárca

A kép mutatása

Szombat reggel van, végre lehet pihenni és lustálkodni. Elég erőt gyűjtöttem már ahhoz, hogy belevessem magam a civilizációba. Elindulok egy csésze forró, gőzölgő kávéval a terasz felé, hogy életet leheljek az agysejtjeimbe. A kipárnázott széken élvezem, ahogy a napsugarak csiklandozzák a talpamat. Csend van és nyugalom, csak a madarak csiripelése zökkent ki néha a már-már transz közeli állapotból. Roni kutyám a kerítésnél fekszik elnyúlva. Hagyja, hogy a legyek csúszdázzanak a bundáján. Túlságosan lusta ahhoz, hogy elkergesse őket.

Hírtelen feltűnik Jani, a szomszéd. A szokásos kék-fehér csíkos, kopott, koszos póló és a hónaljáig felhúzott, szakadt, pecsétes, eredetileg talán barna színű nadrág van rajta. Erősen kapaszkodik a kerítésbe. Na, nem azért, mert fáradt, hanem mert részeg. Gyakori látvány a faluban, ahogy különböző tárgyak segítségével próbál ellenállni a gravitációnak. Jó barátságban van a kerítésekkel, gyakran szorul a segítségükre. Bambán lógatja a fejét, koncentrál. Minden lépést gondosan megtervez, de a kivitelezés hagy némi kivetni valót maga után. Összegyűjtve minden erejét elindul. Óriási lendületet kap, és csak megy, megy, viszi a feje. Annyira előre hajolt már, hogy szabályos derékszögű háromszöget képez a teste.

Túlszaladt a házukon. Ezt észlelve hagyja, hogy a lábai összeakadjanak, és a nagy test földet ér. Most ismét a tervezés időszakába lép. Valahogy fel kell állni. A kutyám érdeklődve kidugja orrát a kerítésen, és figyeli az eseményeket. Néha rám néz, majd Janira. Szurkol neki, hogy hazataláljon. Valami égi csoda, na és a kerítés segítségével feltápászkodik a szomszéd, és bemegy a kapun. Roni kutyám is visszafekszik, ezzel újra játszóteret kölcsönöz a legyeknek. Ismét nyugalom van.

Szürcsölgetem a kávét, amikor éles késként hasít belém Ilon hangja. Olyan, mint egy halálsikoly. Ilon a feleség. Kétoldali csípőficama van, mindkét mellét levágták már. Pöttöm nő, mégis elképesztő hangokat képes kipréselni magából. Elkezdődik a szokásos dráma. Ilon ordítva szapulja Janit, aki ezzel mit sem törődve keresgéli az ágyát, hogy kipihenhesse a fáradalmakat és az izgalmakat. Ilon nem adja fel, és csak mondja a magáét. Talán nem is azért, hogy hatni tudjon a részeg urára, hanem mert évek hosszú sora alatt rögzült benne, hogy ilyenkor kiabálni kell.

„Hogy nézel ki? Hol jártál? Fordulj fel, te alkoholista állat! Nem szégyelled magad? Csapott volna belém a villám, amikor hozzád mentem feleségül!” Válasz persze sosem érkezik, legfeljebb egy „Hagyjál már békén, asszony!” hagyja el Jani száját. Mióta ismerem Ilonékat, ez minden nap így megy. Jó pletykaalkalmat teremtve a sztorira kiéhezett szomszédoknak. Jani naponta négyszer, ötször issza le magát. Minden berúgás között alszik két-három órát, aztán elindul a szokásos körútra. Megelégelem a hangzavart, és inkább bemegyek a házba. Ennyit a csendes, nyugodt szombat reggelről.

Már délután öt óra van. Ilonék előtt sok autó áll. Mindenki virágcsokorral és színes papírokba csomagolt ajándékokkal megy hozzájuk. Biztos névnapot vagy születésnapot ünnepelnek. Feltűnik Ilon. Szépen fel van öltözve, látszik, hogy még fodrásznál is járt. Ad egy-két instrukciót a vendégeknek, hogy mit hol találnak, majd kilép a kapun. Elindul felfelé az utcán, és elhaladva előttem köszönünk egymásnak. Megáll néhány pillanatra, váltunk semleges mondatokat, majd tovább halad. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, vajon hova mehet ilyenkor, amikor vendégek vannak náluk. Összeszedve a bátorságomat megkérdezem: „Hova tetszik menni, Ilonka néni?” Kedvesen válaszol: „Megyek a templomba hálát adni. Ma van a huszonötödik házassági évfordulónk.”

Szabó Edina

Olvasmányélmény

Néha félek az álmoktól

Az agy rejtett csodáinak egyike, hogy a legváratlanabb pillanatban adja ki magából a fájó emlékeket. Meglátni egy szépen rendezett könyvespolcot, fél füllel elkapni néhány hangfoszlányt egy Verdi-operából, mind a gyermekkoromat idézik.

A mi családunkban édesapám volt a kulturáltság mércéje. Könyvek százait halmozta fel, gyűjtőszenvedélye nem korlátozódott a szépirodalmi remekekre, örömmel forgatta a természettel és az élővilággal kapcsolatos írásokat épp úgy, mint a krimiket vagy az újságokat. Egyszóval mindent, ami betűkből állt össze teljes egésszé. Kisgyermekként nem értettem, hogy apa munka után miért nem játszik velem annyit, amennyit szeretném; utáltam a könyveit, úgy éreztem, hogy elveszik tőlem a számomra legfontosabb embert. Néha, ha senki nem látta, bele-belerúgtam az ágy mellett hagyott kötetbe, vagy eldugtam, azt remélve, hogy akkor több figyelem vetül rám.

Ezen ma már szánakozva nevetek, de akkor egészen jó megoldásnak látszott, nem is tudtam felfogni, hogy zseniális terveim miért nem válnak be. Aztán a felnőtté érés során rájöttem, hogy amikor minden rossz körülöttem, mert vagy én, vagy a sors úgy hozta, hogy elromlott, van egy menekülési út, amin mindig kiléphetek a problémák erdejéből, és oda repülhetek, ahol nincsen kiabálás, nincs munkanélküliség és pénzhiány, csak a tiszta fantázia által létrehozott mesterséges, de nyugodt világ. Megértettem végre, hogy apának a könyvek világában több esélye van a „normális életre”, mint a valóságban, mert az általa és az írók által alkotott univerzumban mindent elérhetett, ami másként lehetetlen lett volna. Ráadásul mindezt játszi könnyedséggel tehette, mert a fantáziájának szabad áramlását senki meg nem gátolhatta.

Ha könyvet veszek, gyakran gondolok arra, hogy vajon rá hasonlítok-e, és ha igen, akkor nem leszek-e tíz-húsz éven belül én is a saját fantáziám rabja, ahogy ő. Néha félek a könyvektől, félek a „repüléstől”, az álmok világától, de egyben lételemem is az olvasás, a színház és a zene. Hiszen a művészetek teszik látványossá és kiegyensúlyozottá a világot, ezért mindenbe bele kell kóstolnom, mert nem szeretnék a szűklátókörűség fojtogató egyhangúságában élni, várni az öregedés jeleit, és végül a halált.

Az agy tehát csodálatos játékszer, egyetlen apró emléket millió másikba képes forgatni. Tudást és tehetséget kölcsönöz, az íróknak tollat ad a kezébe, a művészeknek agyagot, ecsetet, a nyugalomra vágyóknak pedig könyvet. Tudom, hogy a kulturáltság és a művészetek iránti rajongás nem mérhető, nem lehet kézzel megfogni és megforgatni, minden oldalról alaposan megnézni és tanulmányozni. De van egy világ, ahol akár még ezt is megtehetjük.

Csáki Alexandra

Hagyomány

Hírül adatik a halál

A mi falunkban kialakult az a szokás, hogy a legközelebbi rokonokat szóban értesítették a halálesetről. A helybélieket a „lélekváltság” a legkisebb haranggal értesíti, hogy elhunyt valaki.

Régen első áldozó korig nem volt lélekváltság. Ettől a kortól kezdve férfiaknak három versszakossal, nőknek két versszakossal harangoztak. A halálesetről gyászjelentés nem volt szokás, majd a múlt század hetvenes éveitől egy fekete táblácskán jelölték az elhunyt nevét, korát, lakcímét, valamint az érte mondandó mise és temetés időpontját. Ezt a templomajtón helyezték el. Temetésig versharangozást rendeltek az elhunyt emlékére, ez történhetett óránként vagy naponta két-három ízben. A versharangozó előtti csendítés egy haranggal ment végbe, de csak az első versharangszó előtt. Ugyanígy csendítettek a temetésre induláskor is.

Az 1900-as évek elején a halott lakhelyét fekete drapériával jelölték meg, és a bejárati ajtóra tették. Ma már ez nem szokás. A halál beállta után az asszonyok tiszta feketébe öltöztek, a férfiak csak a temetésre, illetve a temetési napra. A gyerekek fekete karszalaggal jelezték a gyászukat. Virrasztás volt minden este, míg el nem temették a halottat. Ezen csak a felnőttek vehettek részt. Fő imádság a fájdalmas olvasó volt, amelyet a halott lelki üdvéért mondtak.

A temetést valamelyik családtag rendezte, többnyire nőszemély. A sírásás viszont a férfiak dolga. A sírt a halált követő nap délelőttjén ásták ki a barátok, ismerősök. Bort, pálinkát vittek nekik. A koporsót általában az asztalos készítette, minősége a hozzátartozók pénzétől függött. Kisgyermekeknek fehér koporsó készült, középkorúakig szürke, időseknek barna vagy fekete. Temetkezési egylet a községben nem működött. Az ötvenes évektől a szolnoki temetkezési vállalatnak van kirendeltsége a Tisza menti Kőtelken.

A temetés a halál beállta után legalább huszonnégy órával, legfeljebb negyvennyolc órán belül történt meg. Bárki részt vehetett rajta. A temetésre a rokonok, közeli barátok feketében, a többiek sötétes ruhában jelentek meg. A szobában a halvafekvőt körülállták a rokonok. A közvetlen rokon férfiakon kívül csak nők lehettek a szobában. A férfiak a konyhában, a gangon vagy a ház előtt az udvaron vártak. A temetésre egy félórával a kezdet előtt indultak el a résztvevők. A pap indulását a templomból harangszó jelzi. Vele ment a kántor és a harangozó, előttük pedig a lobogóvivők. A lobogók közül a fekete gyászlobogót viszik elől. A harangozás addig szólt, amíg ki nem értek a halottas házhoz. (Ma a szobában lezajlott események a ravatalozóban folynak, amely egyébként 1968-ban készült el.)

A koporsót négyen vitték ki a szobából a szentmihálylovára. A koporsóvivők vagy keresztfiúk, vagy unokák, vagy szomszédok, barátok. A Szentmihálylova régen két fajta volt: százharminc centi hosszú, szürke színű a gyerekkoporsónak, és kétméteres a felnőtt halottnak, fekete színben. A búcsúztatót a kántor készítette felkérésre. Kőtelken 1967-ig nem volt társadalmi temetés. A kettős búcsúztató már az ötvenes években elterjedt, azaz a munkahely is mondott búcsúztatót. A koporsóvivők ma férfiak, régen nőknél nők, férfiaknál férfiak voltak. A menet sehol sem állt meg a temetőig. Ha esetleg lovas kocsival vagy szekérrel találkoztak, akkor a kocsis megállt, levette a sapkáját, kalapját, és fohászt mormolt magában. A boltok redőnyét leengedték, és meggyújtott gyertyát tettek az ablakba.

A férfi a baloldalon, a nő a jobb oldalon nyer végső nyughelyet. Az egymásra temetés is előfordult. A rokonok hetven-nyolcvan évvel ezelőtt egymás mellé temetkeztek. Ma ez akkor történik így, ha van hely. A sírok észak-déli fekvésűek. Nincsenek egyenes sorok. A temetőben nem alakítottak ki külön részt a gazdagoknak, hacsak nem volt elkerített sírkert. A temetés befejezése után a közvetlen hozzátartozók együtt mentek a halotti torba. Többnyire húslevest, töltött káposztát és kalácsot ettek. Az ital pálinka és bor volt. A halottaknak is terítettek, de ételt nem tettek a tányérjába, és a tányérja mellett gyertyát égettek.

A temetési szokások közül sok megmaradt, változott, módosult vagy megszűnt. A régen két óra hosszáig is eltartó szertartás ma inkább csak háromnegyed óráig tart.

Egyed Szilvia

Sport

Lehet gyönge egy bajnok?

Érdekes csörte zajlott a sportlapok hasábjain a magyar bajnokság legutóbbi fordulóját követően.

Az ősszel még kiesés szélén álló szombathelyi csapat talán legismertebb játékosa, Halmosi Péter a Videoton felett aratott győzelmét követően adott interjút a Nemzeti Sportnak. Kritikával illette a listavezető fehérvári labdarúgókat. Kifejtette, hogy a Vidi nem jobb csapat náluk, és ezt be is bizonyították. Az angol Hull City egykori légiósa elmondta, hogy míg a szigetországban fizikailag a gyengébbek közé tartozott, hazai környezetben a legtöbb párharcát megnyeri, legyen szó középcsapatról vagy akár a bajnokjelöltről. A továbbiakban csak azt mondta, amit már minden futballkedvelő polgár kívülről fúj: a nemzetközi futballban a gyorsaság, a robbanékonyság, az állóképesség dominál, nem pedig a fineszesség. Ráadásul a magyar bajnokságban hamar leírják az öregeket, külföldön viszont harmincon túl is stabil csapattag lehet az ember, ha a teljesítménye megfelelőnek bizonyul.

A Videoton vezetőedzője, Mezey György rezignáltan válaszolt: szerinte Halmosi a gólján kívül nem sok vizet zavart a mérkőzésen. A vereség okáról pedig ezt mondta, némi malíciával: „Talán egy olyan laboratóriumi háttérmérés, mint amilyen például az AC Milannál áll az edző rendelkezésére, választ adhatna a kérdésre. Egyelőre azonban marad az edzői szem, mint felmérő eszköz.”

A volt szövetségi kapitány és az egykori válogatott szópárbaja tartalmaz tanulságot. Nyilvánvaló, hogy a millanellói edzőközpont technikai színvonalát az NB I-es csapatok talán soha nem fogják megközelíteni, ráadásul ezt a kérdést mintha túldimenzionálnák a magyar labdarúgásban. Statisztikai adathalmazokból hetente böngészni túlzott luxus lenne akármelyik tehetősebb egyesületnek, inkább élesebb szemű edzőket kellene képezni. Ami pedig Halmosi Péter mondandóját illeti, sokan sokszor mondtak már hasonlót korábban a magyar futballról, mindegyik megszívlelendő tanács volt. Ráadásul nem kizárt, hogy a kupaindulók között kiscsapat (Paks, Kaposvár) is lehet, és szükségük lesz a harcos, csupa szív játékra, hogy túljussanak az első körön. A ballábas játékos másik indoka a figyelem felkeltése lehetett. A magyar válogatott régóta szenved a szélsőhátvéd posztokon, sőt Huszti Szabolcs önkéntes száműzetése után nem sok lehetőségünk van nemzeti kinccsé előlépett szélsőnk, Dzsudzsák Balázs esetleges pótlására. Mikor hívja fel magára a figyelmet a saját elmondása szerint is remek formában lévő Halmosi, ha nem egy győztesen megvívott rangadó után?

Az NB I küzdelmeiről a Hali-játékos egy apai szájból, a hajdan szintén válogatott Halmosi Zoltántól származó aranyköpést is megemlített: „Ne feledd, hogy minden csapat annyit játszik, amennyit az ellenfele megenged neki.” Erről pedig az jut eszembe, amit az apám mondott a meccsek alatt gyakran előforduló hibák láttán: „Fiam, ne rúgd el, azzal játszol!”

Perje Sándor

Hogyan kéne trenírozni az edzőket?

A barátom, Laci tizenhét éves. Két és fél évig küzdősportban (kick-box, thai-box) versenyzett. Legjobb eredménye az országos bajnoki cím volt, a számos kisebb tornagyőzelem mellett. Lelkes, tehetséges fiú, aki „éhes” volt a sikerre, ezért szorgalmasan, kitartóan edzett, nagyon szerette a versenyeket.

Egy idő után azonban a napi kétórás edzéseket, amit trénere háromórásra kívánt nyújtani, megsínylette a szervezete. Állandóan fájt a dereka, a gyaloglástól a bokája, és olykor nehezen tudta ökölbe szorítani a kezét. Az élsport nem gyerekjáték, hanem a szervezet kizsákmányolása. A bíztató szavak, pihenő napok helyett sértő megjegyzéseket kapott edzőjétől. „Kislány vagy, nem harcos! A fájdalmakat le kell tudni győzni!” A barátom úgy döntött: nem akarja, hogy tönkremenjen az egészsége, és abbahagyta a sportolást.

A barátom barátja, Dani huszonhárom éves. Tíz évig atletizált. Rövidtávon, kétszáz és négyszáz méteren futott. Az utóbbin Európa-csúcsot ért el. De a sikereknek ára is volt, edzője például nem engedte, hogy járjon szórakozni. Az edzőtáborban pedig nem volt választási lehetősége, vagy doppingol, vagy nem folytatja a versenyszerű futást. Az egyik edzésen elszakadt a combhajlító izmában egy idegszál, abba kellett hagynia a sportolást.

Én tíz évig öklöztem. Serdülő magyar és diákolimpiai bajnokságot nyertem, ifjúsági válogatott voltam, juniorként felnőtt magyar bajnoki második helyezést értem el. Három edzőm volt. Mindegyiktől megtanultam: csak akkor vesznek számításba, ha eredményeket érek el. Amikor nem jött a siker, rám se bagóztak. Csapatban, nem egyénekben gondolkoztak. Pedig egy edzőnek nemcsak az a dolga, hogy szakmailag felkészítse a sportolót, kiválogassa a legjobbakat, és sikereket érjen el velük. A lelkekre is kellene hatnia, biztatást, motivációt, szeretetet adnia.

Attól tartok, hogy a görög életfilozófiával ellentétben ma már „ép testben, épp hogy csak él” egy élsportoló.

Fintor Gábor

Glossza

Búra

Szőkülök, leszívják a hajam.

A búra alatt várom, hogy a frizurám világosabb színárnyalatot kapjon. Negyvenpercnyi várakozás, már előre unatkozom. Ilyenkor mindig felkészületlennek érzem magam, amiért nem hoztam magammal olvasnivalót, amiben elmerülhetnék. Sóvárgok egy jó keresztrejtvény vagy a kedvenc magazinom, esetleg egy izgalmas könyv után.

Két ötvenes hölgy ücsörög mellettem. Nem hiszem, hogy ők is unatkoznának. Ahhoz túlságosan elmélyülten pletykálnak a világ fontos eseményeiről (leginkább Győzikéről). Ők a modern nagyik: vörös körmök, íves szempillák, tűzpiros haj, és centis vakolat az arcukon. Nincs bennem megvetés, hiszen érthető mindez, így reagálnak a világ kihívásaira. Nem adhatják alább egy Kelemen Annácskánál, a magyar férfiak rendkívüli nőbálványánál. Elképzelem, ahogy hazaérve lelkesen ugrabugrálnak Norbi fogyikazettájára, majd elégedetten fogyasztják el „ápdétes” vacsorájukat pontosan hat óra előtt egy perccel. Megpróbálok nem odafigyelni.

Kikukkantok inkább a parányi ablakon. Kint nagy építkezés. Néhány munkás kontra egy parkolni vágyó üzletember vitájának lehetek szemtanúja, szerencsére nem fültanúja. Nem értek a szájról olvasáshoz, de a trágár szavak megértése segít lefesteni kommunikációjuk hangulatát. Rá kell jönnöm, hogy a külvilág indulatos eseményei sem kötnek le. A lassan sétálgató óramutatók tépázzák az idegeimet. Még húsz perc. Fodrászom észreveszi a kínlódásomat, és sajnálkozó ábrázattal felajánlja legolvasottabb pletykalapjait, hátha elmerülök valami jó kis sztoriban. Hevesen tiltakozom, ő mégis lerak mellém egy tucat magazint, majd kérdően tekint rám, vajon miért nem nyúlok a lapok után. Kitartok, és kételkedve nézek a mellettem heverő újságrengetegre, majd a lassan ketyegő faliórára.

Megadom magam, félve nyúlok az egyik bulvárlapért. Átfut az agyamon, vajon már hány pletykára éhes nő vetette nyálas ujjait előttem ezekre az oldalakra. Remélem, hogy beletelik negyed órába, amíg megnézegetem a képeket. Nem kívánkozom elmerülni a bulvár rejtelmeiben, csupán átfutnám az oldalakat, és elütném az időt. Csodás tartalommal találom szembe magam: sztárok smink nélkül, műtét előtti és utáni képek, narancsbőr és fogyókúrás receptek.

Izgalmas horoszkópom olvasása közben megüti a fülemet egy hívószócska. Az eddig lassan bandukoló óramutatókra pillantok. Nem lepődöm meg, most sem sietős a dolguk, hiszen még van hátra három perc. Nevem hallatán viszont rá kell jönnöm, hogy rajtam a sor. Sajnos nem tudom meg, hogy milyen balszerencse vagy munkahelyi siker, esetleg szerelmi csalódás vár rám. Leteszem a gyorsan kezemhez nőtt újságot, mielőtt teljesen felfalna. Szőkültem, leszívták az agyam.

Debreczeni Katalin

26753

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Olvasólámpa
· Írta: foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Olvasólámpa:
Olvasólámpa


Article Rating
Average Score: 0
szavazat: 0

Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.04 Seconds