2017 October 20, Friday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19003545
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Olvasólámpa: Olvasólámpa
Posted on April 30, Saturday, 12:00:00
Topic: Olvasólámpa
A diák hetilap 221. számát Bereczki Gabriella (senior) és Sándor Alexandra Valéria (junior) szerkesztette.


Jegyzet

Meztelen lelkek tánca

Valahogy így képzelem azokat a kapcsolatokat, amelyek író és olvasó, valamint az írón keresztül olvasó és olvasó között köttetnek: meztelen lelkek keringőznek egymással.

Be kell vallanom, hogy én nem tudok olvasni. Ez nem azt jelenti, persze, hogy nem tanultam meg elég jól a mikéntjét még az általános iskola ma már csak térdig érő padjában. Nem is azt, hogy a diszlexiának nevezett, a nyelvvel, a beszéddel és az olvasástanulással kapcsolatos részképesség zavarban szenvednék. Egyszerűen arról van szó, hogy nyomós ok hiányában nem tudok pusztán csak élvezetből, magamért végigolvasni egyetlen könyvet sem, bármennyire kedvelt, sőt kedvenc elfoglaltságomnak tartom is az olvasást. Nem könnyű farkasszemet nézni ezzel a sajnálatos és szégyenletes ténnyel, különösen annak tudatában, hogy tollforgató babérokra törekszem. Mint a szakma csínját-bínját mindenestül magába szívni vágyó növendékként jól tudom - kiváló tanártól tanultam -, hogy „az írás olvasással kezdődik”. Ezért is kell pironkodva bevallanom képtelenségemet az élvezeti olvasásra.

Én ugyanis, ha olvasok, sohasem magam miatt teszem, hanem Őérte. Mindig, mindig csak Őérte. Ő az, aki mellékesen elejti, még csak nem is nekem célozva, hogy „Diderot Apácája jó könyv”. S mert Ő jónak tartja, én elolvasom. Ő az, aki egy interjúban úgy nyilatkozik, hogy a kedvenc könyve Norman Mailer Meztelenek és holtak című, nyolcszáz oldalas klasszikusa. S mert Ő szereti, én elolvasom. Ő idéz egy könyvből, én elolvasom. Ő az ágya mellett tart egy könyvet, én elolvasom. Ő ír egy könyvet, én elolvasom. Ő vesz egy könyvet, Ő hivatkozik egy könyvre, az Ő szemében megcsillan valami, amikor beszél egy könyvről, és igen, én elolvasom. Mert Ő olvasta, és több lett általa. S mert én Őáltala, Őbenne akarok többé válni.

A kezembe veszem, meztelen lábujjam a parkett pereméhez ér - Ő is így foghatta egykor. Az arcomhoz emelem, mélyen magamba szívom a frissen lakkozott parketta illatát - Őt érzem. Fellapozom, lassan, oldalról oldalra, meztelen talpam alatt az Ő lábnyomán haladva, lépésről lépésre jutok a parkett közepére - Ő is így lapozta. Olvasni kezdek, kigyúlnak a fények, és meztelen karja a derekamra simul. Szóról szóra, mondatról mondatra válok eggyé a könyvvel - és Vele. Lépésről lépésre, ütemről ütemre a tánccal válik eggyé meztelen lelkem az Övével. Értem és megértem Őt, érzem magamon. Lelkünk dallamos-táncos játékot űz, egymásra vágyva kergetőzik, önkívületben a magasba repül, majd boldog kimerültséggel száll alá, és egyetlen meztelen testben fonódik össze, a szavak lüktető ritmusára.

Olvasom és érzem: ismerem Őt.

Ha Ő írta, hát azért. Minden szó az Övé, saját lelke formát és testet öltött rezdülése, gondolatok keveredése érzéssel és vággyal, megértéssel és szeretettel - talán irántam is. Ha Ő olvasta, hát azért. Érezni vélem, amit Ő érzett, érteni, amit Ő értett, és mássá lenni, mert Ő is más lett általa. Megtalálni Őt benne, szeretni és elfogadni. Szeretni és szeretve olvasni.

S hogy ki Ő? Lehet szerető, barát vagy barátnő, tanár vagy tanítvány, ismerős vagy csak egy ismerni vágyott idegen. De a címke legyen is mindegy, hisz’ rég tudom, a kapcsolatokat lehetetlen címkézni, de ha lehet is - vétek. A címke bélyeg és határ egyben, amit letépni fáj, átlépni tilos. Akasszunk inkább egy jelzőt a nyakába, amely a betöltött szerepétől függetlenül igaz, őszinte és örök: Ő egyszerűen FONTOS. S mert fontos, érdemes Őérte meztelen lélekkel táncot járni. De ha vége a dalnak, és elsötétül a parkett, már csak én maradok. Egyedül, a földön fekve, összetörten. Sírva suttogom: bárcsak Ő lehetnék. Akkor magamért is megtenném, magamra is rálelnék, magamat is megismerném és talán megszeretném. Úgy, ahogy megszerettem Őt, miközben olvastam. Magam miatt, meztelenül. Olvasni - és táncolni - csak így lenne érdemes.

Gáncsos Kármen

Életérzés

Könyvek apámnak

Gyerekkoromban tudtam, hogy azzal szerzek örömet a szüleimnek, ha jó vagyok. Ha úgy viselkedem, ahogy ők szeretnék. Kitűnő tanuló voltam, és bár gyűlöltem az iskolám, a fa alatt karácsonykor énekeltem a Mennyből az angyalt, pedig botfülem van. És rengeteget olvastam, mivel ez volt apukám legkedvesebb elfoglaltsága.

Néhány év múlva már nem bírtam meglenni könyvek nélkül. Egész nyarakat töltöttünk a nővéremmel, az ágyon feküdtünk, egymásnak olvastuk fel az éppen kedvencet. Szüleink örültek, és minden karácsonyra, születésnapra egy-egy régen vágyott kötet volt a legnagyobb ajándék. Aztán a szülők elváltak, ahogy ez minden második házassággal megtörténik, és anyát már idegesítette, hogy olyanok vagyunk, mint apánk. Hogy egész nap olvasunk, ahelyett, hogy vele beszélgetnénk, vagy tudom is én, mit csinálnánk. A nővérem aztán el is pártolt ettől a belső világegyetemtől, amin korábban megosztoztunk. Akkor már csak én kaptam könyveket, és csak apától. Ketten maradtunk a galaxisunkban.

Most, húszon túl minden karácsonyra megpróbálok valami különlegeset kitalálni mindenkinek. De apunak tudom, hogy könyvet veszek. Illetve vennék, mert évről évre nehezebb összegyűjteni egy jó könyv árát. Minden drága, egy igényesebb fantasy vagy science-fiction kötet árának felső határa már egy félhavi lakbéremet súrolja. Mégis megveszem, kapok is érte anyutól mindig. De tudom, hogy apu ugyanígy válogat a polcok előtt, és ugyanígy túllépi a keretet, ha olyat talál, amivel örömet szerezhet.

Ez a kis írás nem arról szól, hogy leszokatnak az olvasásról azok, akik tudják, hogy a tévé ingyen van. Mindössze arról, hogy épp az válik a legnehezebben megszerezhetővé, ami néha a legfontosabb lenne: a könyvek apámnak.

Molnár Enikő

Életkép

Nagybani

Ülök a teherautó platóján. Az este első részén már túl vagyunk: előttünk sorakozik ötven láda minőség és méret szerint osztályozott, sorba rakott, válogatott, megtisztított nektarin. Mellettünk kisebb-nagyobb kamionok, még tart a kirakodás. Messzebb nézve ládák, zsákok és rekeszek végeláthatatlan tömege. Krumpli, szőlő, paprika, répa. Orromban keveredik a sokféle gyümölcs és zöldség illata.

Kezemben ott van még a láda nyoma, szívem is hevesen ver. Kimelegített a pakolás. E félórás munkával feladatom első, könnyebbik része véget is ért. Most a hosszú-hosszú várakozás következik, míg végre kettőt üt az óra, és megérkeznek a vásárlók. A kereskedők még frissek, átsétálnak egymás standjához, nevetgélnek, az árut mustrálják, a szájuk szögletében cigaretta lóg. Nincs felesleges mozdulat, felesleges szó, udvariaskodás.

- Mennyi a nektarin? - jön az első vevő.

- Ezer.

Ennyi csak. A köpcös ember a következő standhoz sétál. Idegen vagyok a kőkemény kereskedelem e zárt világában. Bántónak érzem a gyümölcsünkre vetett becsmérlő pillantásokat, pedig az alkudozás kellékei csupán. Úgy nézem az előttem katonás rendben álló gömbölyű barackokat, mint kotlós a csibéit. Aki sokáig etette, nevelgette őket, most pedig szeretné, ha visszaadnának valamennyit a beléjük fektetett energiából. De az éjszaka hideg, és nem kell az áru. Ülök a ládák közt, mint lepke a bábjában, hatalmas pulóverekbe csavarva. Minden nőiességemtől megfosztva érzem magam. Itt nem segít egy barátságos mosoly, kedves pillantás.

A nagybani piac országunk, életünk miniatürizált mása. Érzékeny szerkezet, amely minden változást azonnal megérez. S ha válság van, itt lesz válság igazán. Ha eladni nem tudjuk, hiába volt a munka, aggódás és pénz, jutalmunk csak rothadt barack, semmi más. S a termelő ekkor annyit tesz, hogy a cefréből pálinkát főz, és abba fojtja bánatát.

Három óra múlt, holtidő. A sorok között alig lézengenek. Ha mégis arra jár valaki, és megkérdi: „Mennyi a barack?” A válasz már csak: „Kilencszáz.” Nincs igazság. Ahogy száz méterre a büfének helyt adó házikóban sem, ahol hetvenes éveit taposó, ősz kontyú nénike adja át az „életmentő” húsos szendvicseket. Szokatlan látványt nyújt az idős hölgy éjszaka a pult mögött. Valószínűleg nem erről álmodott lány korában. De ide senki sem kedvtelésből jár.

A horizonton már halványodnak a csillagok, derengeni kezd a hajnal. A város népe még édes álmát alussza, mikor reménykedő kilencszázas árcédulánk duzzogó nyolcszázasra vált. Ekkor úszik be a Nagyhal. Sötét BMW-je éles kontrasztban áll a piac ütött-kopott, áruszállításban edződött járműflottájával. Szakértő szemmel méri föl a terepet, és adja az utasításokat. Csakhamar jókora adag árutól szabadítja meg a törődött kereskedőket - egyúttal a haszon lehetőségét is elvéve tőlük. A késői, egyébként is földön kúszó árakat még lejjebb alkudja, aztán már csak a pakolás van hátra. A Nagyhal elégedetten távozik, mi kevésbé jókedvűen, de annál sietősebben igyekszünk a kijárat felé, hogy minél hamarabb fejünkre húzhassuk áhított takaróinkat.

Robogunk a városon keresztül. Az utcán még kevés az ember, a korán kelők többnyire bevásárolni sietnek a reggeli csúcs előtt. A piac előtt elhaladva még vethetünk egy pillantást az imént felvásárolt árukra. Ott piroslik a mi barackunk is. Ezernégyszázért.

Nagy Zsófia

Tárca

Tárcsahang

Még csak délután két óra van, ami annyit jelent, hogy Sára egy órán belül nem szabadul a bankból. Unja már a telekommunikátoros feladatkört, de az egyetem mellett ez az egyetlen munka, aminek rugalmas az időbeosztása.

Hitelkártyákat kell eladnia, ami nem is lenne nehéz feladat, hiszen a humora és a beszélőkéje rendben van, de aki eleve elrendeltetett hitelkártya ügyben, azt nem lehet meggyőzni. Újra a kagyló után nyúl, és tárcsázza a megadott számot. Kellemes hangú, saccolásra középkorú úriember hallózik a vonal másik végén. Sára rutinszeren kezd bele a betanult néhány sorba, a férfi azonban közbevág. Kekeckedik. A lánynak felcsillan a szeme, már a zsigereiben érzi a harcot. Végre valaki, akivel lehet vitatkozni, íme, az a helyzet, ahol személyiségének ama része villanhat fel, amely a pró és kontrában verhetetlen. Csípős szóváltások, meggyőzés, beledarálva egy kis szarkazmus, és meghintve egy csipet humorral - ez a specialitása.

Kötekedő urat sem kell félteni, neki is megvan a magához való csacsogója, amivel el is árulja, hogy jól menő firkászok veszik körül, és a leányzó kacérkodását firtatja a tollforgatással kapcsolatban. Sára agyán a másodperc ezredrésze alatt átfutnak a régi emlékek, ahogy masnis lakkcipőben szavalja az osztály előtt a saját négysoros versikéjét, majd a pattanásos időszakban, egy kapualjban, dugiban cigit pöfékelve, veti papírra a világújító gondolatait az iskolaújság számára. Minden jel arra utalt, hogy a gyerek újságíró lesz, de nem vették föl kommunikáció szakra.

A férfi egy nevet és számot ad, plusz a lehetőséget arra, hogy rá hivatkozzon az egyik közismert hetilap főszerkesztőjénél. Sára boldogan rakja a helyére a telefont, és azon morfondírozik, hogy egyáltalán befejezze-e a magyar szakot.

Mészáros Tímea

Irodalmi vitorla

A fáradt mosoly öröme

Este tíz óra három perc. Tizenkét hosszú perce várunk. Mi, akik a műanyaggyár délutáni műszakjában dolgoztunk. Várunk, hogy a nagymutató a hatosra érjen. Akkor jön a busz, amely e fagyos estén hazarepít bennünket.

Hosszú nap áll mögöttünk. A legtöbb arc kifejezéstelen, csupán a fáradtság tükröződik rólunk. Csak néhány szerencsés vihorászik. Nekik valószínűleg a munka könnyebb része jutott. Nem tartozom közéjük. Az én szám lefelé görbül, mert a sok állástól sajog a lábam, görcsöl a nyakam a nyomtatók emelésétől, és a munkatársak sem tették egyszerűbbé a nyolc órát. Nem lesz jó kedvem, amíg a megvetett, puha ágyamba nem bújhatok. Még mindig vihognak. Zavar minden félresikerült poén.

Érzem, a szívem egyre jobban dobog, kiáltanék, ordítanék, hogy elég! Milyen jogon heherésznek ők nyolc gyári munkaóra után?

Egy tizenhat év körüli diákmunkás fűzte szóvirágait a hátam mögött. De akármennyire is küzdöttem ellene, olyan jól csűrte-csavarta a mondatait, hogy először mosoly jelent meg az arcomon, ezután pedig nem bírtam visszatartani a nevetést. Nem néztem hátra. Oldalra pillantottam. Mellettem munkás férfi. Találkozik a tekintetünk. Arcán semmi reakció. Elfordítom az arcom másik irányba, nehogy azt higgye, rajta kacarászom. Gyorsan azért még végig tudok rajta pillantani. Ötvenes, nagydarab, kopasz. Az ő arcáról is csak a fáradtság süt. Magot köpköd. Talán őt ez nyugtatja meg, amikor ilyen suhancokkal kerül össze a munkában.

Mosoly, jókedv elmúlt, vissza kimerültség, depresszió. Hideg van, fázom. Mikor jön már a sárga csoda? Óra öt. Megpillantom a sötétben messze fénylő lámpáit. De nemcsak én. A tömeg mögöttem mint zajos kis méhraj zúgolódik. Helyezkednek, beszélik, hova álljanak, mert hát mindenki ülni akar. Nekem már mindegy, csak menjünk. Busz megáll, ajtó nyílik - éppen előttem. A massza örvényébe keveredve azonban nem jutok közelebb az ajtóhoz. Szinte az utolsók között lépek fel a járműre. Nézem, van-e még hely. De nem ülő, mára már elszállt belőlem a harci szellem, nincs erőm küzdeni egy székért. Körbe pillantok, hol van egy kis sarok, ahol táskámat lábamhoz téve meghúzhatom magam anélkül, hogy bárki fellökne.

Ekkor megbök valaki. „Gyere, ülj le ide!” - mondja. Egy kicsit megszeppenve leülök a kopasz munkás mellé, akivel csupán egy-két perce találkozott a tekintetünk, és rendes kislányhoz méltóan megköszönöm szépen. Megkérdezném, miért én, miért nekem, de inkább csak csendben zötykölődünk egymás mellett. Látom, hogy fáradt, ilyenkor nincs kedve az embernek beszélgetni. De akkor miért akarta, hogy mellette foglaljak helyet? Csak szorítom magamhoz a táskámat, meleg van, a lábam megpihent. Jó itt ülni. Itt, az ismeretlen jótevő mellett. Ismét a diákmunkás eszmefuttatásait hallgatom. Nem is beszél ostobaságokat, még talán humoros is a srác.

Azon veszem észre magam, hogy mosoly ült az arcomra, a feszültség feloldódott bennem, és a nehéz munka utáni kimerültség is jóleső, kellemes fáradtsággá alakult. Boldogabb vagyok, mint négy perce. Nem azért, mert ülök. Az élet egyik apró varázslata csillant meg előttem: rámosolyogtam valakire, és ezt váratlanul meghálálta. Azt hiszem, épp olyan sokat jelentett neki a mosolyom, mint nekem a váratlan gesztus.

Balogh Zsuzsa

Olvasmányélmény

Feldobni a szürke hétköznapokat

Gyakran forgatok magazinokat, közülük is a CKM járt mostanság legtöbbet a kezemben. Nemcsak a benne rejlő fotósorozatok miatt lapozgatom szívesen, hanem a szabad stílusban megfogalmazott történetek és az olvasóknak szánt, néha eszement tippek okán is. A vérbeli férfimagazinban a szép lányok mellett megtalálható a technikai vagy az autós rovat is, elsőként ezeket nézem meg.

Sajnos ezt a magazint is megviselte az internetes felületek térhódítása. Ez akkor tűnik fel, ha összevetjük a 2008-as és az idei számokat. Az előd vastagabb borítóval készült, nagyobb méretű és terjedelmesebb volt, igényesebbnek hatott. A szembetűnő változás alighanem az előfizetők megcsappanásának is köszönhető, amit pedig a gazdasági válság hozott magával. Ennek ellenére a jelenlegi CKM is élvezhető. Frappáns és jól megkomponált interjúk, szabad stílusú és olykor vicces tartalmú cikkek jellemzik, amelyekben a szerkesztők némi hasznos információt is elhintenek. Ám az online változata nemcsak hátrányt, hanem előnyt is jelent a lap számára. A nyomtatott változat szerkesztői sokszor utalnak képekre, melyeket online lehet megnézni, vagy online játékokra, esetleg szavazásra, amelyeket szintén a portálon bonyolítanak le. Ráadásul az újsággal ellentétben a tartalom ingyenesen hozzáférhető, mégsem kötnek le annyira a honlapon publikált anyagok, mint a jó öreg matéria.

A kedvenc újsága mindenkiről elárul egy keveset. Megmutatja, milyen igényei vannak az olvasónak, milyen kultúrában mozog, milyen stílust képvisel. Fiatal-e vagy idősebb, érett-e vagy még éretlen. Rólam azt árulja el, hogy fiatal, igényes és szabadelvű vagyok, de még éretlen és komolytalan. Fontos számomra az a könnyed és szabad stílus, amit ez a magazin képvisel. Jó néha kicsit feldobni a szürke hétköznapokat, és a komoly betűket haszontalanra cserélni. Aztán ki tudja, talán eljön majd az idő, mikor a CKM-et HVG-re cserélem.

Koncz László Richárd

Képernyő

Luxusbörtönbe zárva

Egy régi valóságshow új arculatban jelent meg az RTL Klub szeme előtt. Néhány hónapja még csak a felhívások bombáztak bennünket, hogy ugyan, induljunk már a Való Világ negyedik szériájában. A kertévések sok ezer jelentkező közül válogatták ki azt a bizonyos tizenhatos fogatot. A luxusbörtön egyesével várta az önkéntes rabokat, akik nem is sejtették, hogy a szép külső mit is rejt.

Kategóriákba sorolva érkeztek a vendégek. A lányok közül Anikó például rosszkislányként lett elkönyvelve, Gigi testvérként, Ildikó és Éva törtetőként, Gina a házaspár egyik feleként, Szandika plasztik cicaként, Zsófi naivaként, Zsuzsi pedig bombanőként. A fiúknál Alekosz lett az okostojás, Béci a testvér, Gombi és Jerzy a szépfiú, Kristóf a házaspár másik fele, Laci a doki, Leonidász az anyukák kedvence és Olivér a vagány. A villa kategóriákkal telt meg, amelyekről nem is sejtettük, hogy nem igazán fedik a valóságot. Ha most, ennyi adás után kellene kategorizálni a villalakókat, én a következőképpen osztályoznám őket.

Gigit és Bécit hagynám, hiszen testvérek. Csakúgy, mint Ginát és Kristófot, akik házaspárként érkeztek. Anikót se bántanám, mert láttuk, hogy hányszor képes szerelmes lenni. Ildikó viszont inkább unalmas és bosszantó, mint rosszkislány. Zsuzsit pedig az idegbeteg kategóriában képzelem el, és az idegesítő Zsófit a gesztikulációk királynőjének választanám. Szandika, a plasztik cica hű maradt feltűnően nagy szájához. A végére hagytam a drága Évát, akit az alkoholisták közé sorolnék. És itt vannak a kedves fiúk. Alekosz a szókirály, Gombi a semmittevő, nyuszi fiú, Laci az anyuci szoknyája alá búvó medve, Leonidász… Ki is ő? Olivér, a humorherold, és Jerzy, aki nemcsak hogy nem helyes, hanem még sunyi is.

A csapat összeállt, de mielőtt levonnánk róluk a következtetést, ne feledjük, hogy a szemünk előtt kirajzolódó együttes nem jöhetett volna létre, ha nincs egy csipetnyi médiával megfűszerezve. Anikó 2009-ben indult A királynő című választáson, ráadásul az RTL Klub sminkese. Éva a Bár 2.0 egyik szereplője volt, és Havas Henrik titkárnője. Béci Bereczki Zoltán mögött táncolgatott, Olivér a Viva TV műsorvezetője volt, Laci pedig túlélő show-t vezetett. Na, ennyit róluk. Biztos, hogy azok életének lettünk a részesei, akik egykor köztünk sétáltak? Akik éppen olyan emberek, mint mi? S most valamivé váltak, ha nem is híressé.

Az út megnyílt előttük, sínen vannak. Számít a hírnév, a pénz, de sosem az első helyezettek maradnak meg a tudatunkban. Ott van például Miló, akire már senki sem emlékszik, de Majkáról tudjuk, hogy ki lett ő. A sors iróniája, hogy lehet bárki győztes a Való Világ negyedik szériájában, mégis azok maradnak meg az emlékezetünkben, akik már kiestek.

Zara Ildikó

Zenebona

A közérthető Jacko-reinkarnáció

A popzene egén manapság az egyik legfényesebben ragyogó csillag Bruno Mars. A huszonöt éves, Hawaii-ról származó, kreol bőrű fiú Peter Gene Hernandez néven látta meg a napvilágot. Zenész családba született, és a középiskola befejezése után Los Angelesbe költözött, hogy letegye a névjegyét - mint zenei producer, zeneszerző és előadó.

Húszas évei elején két társával együtt produkciós irodát nyitott Smeezingtons néven, és olyan dalokban közreműködött, mint Flo Ridától a Right round, a Gnarls Barkley frontemberének, Cee-Lo Greennek a nevéhez fűződő Forget you, vagy a 2010-es futball világbajnokság egyik főcímdalaként, illetve Coca-Cola reklámzeneként ismert Wavin’ Flag, amelyet a kanadai-szomáliai K’naan énekelt fel. Az említett három dal a legutóbbi két-három esztendő legjobban sikerült trackjei, így garantálható volt, hogy ha Mars egyszer saját album készítésére adja a fejét, szép sikerekre számíthat.

Első nagylemeze tavaly meg is jelent, és a hangzatos, elsőre talán értelmetlennek tűnő Doo-wops and Hooligans címet kapta. A doo-wop régi, afro-amerikai zenei irányzat, amelynek fő jellemzői a közérhetőség, az egyszerűség és a letisztultság. Mars is igyekszik olyan dalokat írni, amelyek nélkülözik a sallangokat és a technikai trükköket, pusztán megkapó dallamból és világos szövegből állnak. Erre a műfajra az egyik legjobb példa az album első önálló kislemeze, a Just the way you are, amely 2010 egyik legtöbbet játszott dala lett világszerte.

Mars szerint a doo-wop stílussal a nők szívéhez lehet könnyen eljutni, így albumának egyik fele a hölgyeket célozza meg. Vannak azonban a nagylemezen olyan nóták is, amelyek pörgősebbek vagy épp lazábbak. Ezekkel a számokkal, mint például a dögös Runaway baby-vel a srácokat célozta meg. Nekik szól az album nevében szereplő huligánok megnevezés, és így válik világossá, hogy Mars első albumával mindkét nemhez, minden korosztályhoz és embertípushoz szólni szeretett volna.

Énekhangját és -technikáját hallva sokaknak Michael Jackson ugrik be elsőre. Kétségtelen, hogy van hasonlóság a két hang között, és alkalmasint a hangszerelésben is visszaköszön egy kis Jacko (például a második kislemezként megjelent, és véleményem szerint legkiemelkedőbb nótában a Grenade-ben). De ha végighallgatjuk a Doo-wops and Hooliganst, ráismerhetünk még ismerős vonásokra, amelyek Jason Mrazt, a Sugar Rayt, Israel Kamakawiwo’olét vagy épp egy romantikusabb Coldplayt idézik.

A nagysikerű duettek mellett (úgy, mint a Billionaire Travie McCoyjal vagy a Nothing on you B.o.B.-vel) szép szóló bemutatkozás ez az album. Mégis úgy vélem, hogy a megjelent három kislemez mellett többet már nem bír el. Így kíváncsian várom Bruno Mars következő nagylemezét. Az pedig már most valószínűsíthető, hogy az első kislemez a még meg sem született albumról az adott év egyik legtöbbet játszott nótája lesz.

Hadas Bianka

Hagyomány

Kispad a ház előtt

Kőtelken még ma is jellemző a ház előtti kispad, amely az információáramlás egyik fontos színtere. Szinte minden porta előtt volt egy ilyen padka, ahová kiülhettek az asszonyok. A kiülők csoportját leginkább a szomszédok és utcabeliek alkották. Eszményi lehetőség a hírek kicserélésére és a pletykálkodásra. A beszélgetés témája legtöbbször a közösség életét érintő erkölcsi kérdések voltak.

A pletykálás leginkább a nőket jellemezte, bár a férfiaknál is előfordult - főleg a kocsmában egy-egy pohár bor vagy sör társaságában. Az asszonyoknak kikapcsolódást nyújtott, ha kis csoportokban összeülve elmesélték egymásnak, hogy milyen újdonság jutott a fülükbe. Két egyforma pletyka sosem létezett. Terjedésének nem lehetett határt szabni. Elindították az egyik háznál és mire a másikhoz ért, már fennállt annak a veszélye, hogy átalakul, és torzul az információ. Ezzel kapcsolatban elterjedt az a mondás, hogy „Ha a falu egyik szélén szellent valaki egy nagyot, a másik végében már az a hír járja, hogy galamb szállt ki a fenekéből...”

A faluban tudvalevő volt, hogy kihez kell fordulni, ki tölti be az úgynevezett pletykafészek szerepét. Ezt a személyt jellemezte, hogy ha valami szokatlant látott vagy hallott, nem bírta magában tartani, és amint alkalom adódott rá - leginkább a kispados kiülések során - híreit megosztotta a szomszédasszonyokkal. Annak, hogy ezek az információk valósak vagy kitaláltak voltak, nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget, a lényeg az volt, hogy okot adjanak a beszélgetésre. Gyakran morzsoltak kukoricát, és sokszor fakadtak dalra beszélgetés közben. Általában a folyosón, vagyis akkor még gangokon volt kialakítva ez a pad, közvetlenül a bejárati ajtó mellett.

Sinka József (75 éves) visszagondolva gyermekkori éveire, így emlékszik a felnőttek összejöveteleire: „Szokás volt, hogy leültek az idősebb asszonyok, a mamák beszélgetni. Mi, gyerekek addig szaladgáltunk körülöttük, mert akkor még nem nagyon volt olyan, hogy meghallgatom, mit beszélgetnek. El kellett onnan menni, mert amit komolyan beszéltek a felnőttek, az szent és sérthetetlen volt. Általában külön voltak az asszonyok, és külön az emberek. Előfordult, hogy az emberek közül is voltak az asszonyok között, így tárgyalták meg a családi dolgokat.”

Egyed Szilvia

Padlógáz

Kerékbe zárt szabadság

Kétszázhúsz felett észre sem veszed, és elhagyod a valóságot - énekelte a Neoton familia hajdanán. De ez a két sor a mai napig sem vesztette érvényét. Sőt, egyre több nagyteljesítményű motort látunk az utakon. Meghalljuk a felbődülő motor hangját, csak néhány szempillantás, és a „járgány” ott száguld el mellettünk, már újra ki is került a látóterünkből. Több száz köbcenti, hihetetlen lóerők.

Épp ezt éltem át a minap. Szikrázó napsütés, langyos szellő, tökéletes idő egy könnyű, ebéd utáni sétához, amikor az ember nem gondolkodik semmi érdemin, csak örül, hogy él, és szívja magába a tavaszi napsugarak éltető erejét. De nemcsak a gyalogosok számára megfelelő ez a délután egy rövid városnézésre, a motorosok is ezt az időjárást kedvelik. Kedvesemmel éppen a belváros felé tartottunk, amikor meghallottuk azt a bizonyos motorhangot, amelytől visszhangzik a szinte üres vasárnap délutáni utca, és amire mindenki felkapja a fejét. Sok száz lóerő közelít felénk. Egy, kettő, három… nyolc dübörgő motoróriás. Beleborzongtam, mekkora erő. Mint műszaki analfabéta, fel sem tudom mérni, mire képesek ezek a „csodák”. Lenyűgöz, hogy vannak fiúk, férfiak, sőt egyre többen nők, akik úgy érzik, kordában tarthatnak ekkora energiát.

Én vagyok túl gyáva? Vagy ők túl merészek? Talán mindkettő igaz. De hisz’ annyi tragédiát látunk, annyi szörnyűségről hallunk. Valószínűleg ez tesz engem gyávává, és meglehet, hogy ez az, amit ők figyelmen kívül hagynak. Bíznak magukban, és mintha együtt lélegeznének azzal az elképzelhetetlenül bonyolult szerkezettel, amit mi nemes egyszerűséggel motornak nevezünk. Átszellemülten ülnek rá, pedig tudják, kétszázhúsz felett több már nem lehet a kerékbe zárt magányból. Soha nem értettem az ő világukat. Mert úgy hiszem, ez külön világ, egy másik dimenzió, amelybe halandó gyalogló be sem léphet. Egyszer megkérdeztem egyik gimnáziumi osztálytársamat, akinek szenvedélye a motor volt: mi az, ami mindig arra készteti, hogy ráüljön a „szerelmére” - ő csak így emlegette a 125 köbcentis KTM-et. (A kedvesét sohasem becézte így.) És jött a sablon, hogy a szabadság érzése az a leírhatatlan élmény, ami folyamatosan boldogsághormonnal látja el szervezetét. Szüksége van rá, és kész.

Miközben hallgatom az elsuhanó motorok hangját, felrémlett bennem egy emlék. Egyszer nekem is volt szerencsém átélni ezt a bizonyos szabadságérzést. Az említett osztálytárs „elvitt egy körre”, engem, a gyáva műszaki analfabétát. Az adrenalin-szintem az egekbe szökött, a szívem a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt. Eleinte az izgatottságtól és a félelemtől. Aztán élvezni kezdtem a dolgot. Amikor leszálltam a motorról, széles mosollyal vettem le a bukósisakot. Sajnáltam, hogy vége lett.

Akkor most pártolom vagy ellenzem a motorozást? Hiszen veszélyes, és talán az autósok sem véletlenül illetik trágár szavakkal a motorosokat. Gyakori az a helyzet, amikor a motoros kihasználva fizikai adottságait - hogy sokkal kisebb az autónál - tolakszik, furakszik a lámpánál, veszélyes előzésekbe megy bele. Pedig csak egy kicsit több türelem a motorosoktól, egy kicsit nagyobb tolerancia az autósoktól, és minden probléma kiküszöbölhető volna. Vagy a sebesség mámora bármit megér?

Míg ezen töprengtem, a kis csapat már rég továbbhaladt. Csak a zebra zöld jelzésére tértem vissza a földi valóságba. A sétálóutcában összefutottunk ismerősünkkel, aki szintén tagja a „sebesség fan clubnak”, egy igen nagy teljesítményű motor tulajdonosa. Azt mesélte, hogy néhány perce szörnyűséges baleset történt: két motoros egymásnak ütközött, miközben mindketten gyorsultak. A sebességük? Valahol kétszázhúsz felett.

Fábián Éva

Glossza

Beszélgetés szavak nélkül

Döcög a busz a délutáni dugóban, a sofőr nagyokat fékezve jut csak el a megállóig. Az emberek egymást fellökve próbálnak feljutni a járműre. Már épp indulnánk, amikor az utolsó pillanatban még ketten ugranak a lépcsőre. Az ajtó bezárul, végre elindulunk. A későn érkezők is helyet foglalnak.

Nézem őket. A férfi fülében hallókészülék, aztán beszélgetni kezd a vele utazó nővel. Szinte az összes utas fölfigyel rájuk. Senki sem érti őket, kézjeleket használnak. Milyen furcsa, hogy élnek közöttünk olyan magyarok, akik más nyelvet „beszélnek”. Az átlagembernek ez a beszéd csak hadonászásnak látszik, pedig számos esetben szükség lenne arra, hogy értsük, amit mondanak. Számunkra természetes, hogy szavakkal fejezzük ki a gondolatainkat, érzéseinket, de a süketnémák nem oszthatják meg bárkivel, hogy mit is akarnak. Ami nekünk rutin - bevásárlás, hivatalos ügyek intézése -, az a hallássérülteknek küzdés, teher. Ritka ugyanis a jelbeszédet ismerő bolti eladó vagy hivatalnok.

A nyelviskolákban annyi nyelven lehet tanulni, hogy az már kész csoda. De vajon miért nem lehet megtanulni több százezer magyar állampolgár gesztusnyelvét? Vajon az általános és középiskolák miért ne nyújthatnának valamiféle tájékoztatást, esetleg a jelbeszédből alapképzést is a tanulóiknak? Akkor talán nem szegeződnének csodálkozó vagy sajnálkozó tekintetek a köztünk élő süketekre.

Barócsi Éva


27973

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Olvasólámpa
· Írta: foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Olvasólámpa:
Olvasólámpa


Article Rating
Average Score: 0
szavazat: 0

Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds