Nem Ferdinandy György könyvéről (Kérdések Istenkéhez, Magyar Napló, Budapest, 2011.) kívánok írni. Sokkal inkább Ferdinandy Györgyről. A vele való találkozás kapcsán. Eddig csupán könyveiből ismerhettem. A randevúra a Pallas Páholy Noran Szalonja adott lehetőséget. 2011. május 4-én este.

Csak néhányan jöttünk össze. Beszélgettünk. Vártuk az írót. Termetes férfi. Markáns arcát ősz haj keretezi. Míg nézem, arra gondolok, hogy tizenegy nappal idősebb nálam. Tavaly októberben már ő is túljutott a háromnegyed századon. A házigazda – Körössi P. József – csupán néhány szóval mutatja be vendégét. Kérdezni is alig kérdez közbe. De így volt ez jó. Hagyni mesélni Ferdinandyt. Önmagáról. Az egykori kisfiúról. Gödöllői pajtásairól. Pesti (budai) életéről. Az autóbusz-kalauz, majd a buszsofőr létről. Mígnem a huzatos 56-os idők Strasbourgig nem sodorják. Életmeséjéből különös emberek és különös emberi sorsok masíroznak elő. Szinte észrevétlen villantva fel a polgár- és a munkáslét szikár másságát, a befogadottság és az elutasítottság libikókáját. Már az új otthont (hazát?) jelentő elzászi városban, amelyben a keményebb germán és a lágyabb francia szellem találkozik, s amely egyaránt kapu nyugatra és keletre. Ferdinandy befogadása a „forradalom harcosához” illő. Egyetemre járhat, és nagypolgár családok szívesen látott vendége lesz. Míg röplabdázni nem megy egy „prolicsapatba”. Életcezúra? Mindenképpen. Első kötetét egy nyomdász-csapattársa adja ki. „L’ile sous l’eau”. Magyarra úgy fordítja, hogy „Sziget a víz alatt”. Strasbourg után néhány év Párizs is kijárt neki. A tehetséges fiatal írónak. Majd Puerto Rico következett. Tanítás az ottani egyetemen. Végül Florida. A súlyos betegség utáni menhely. Írói menedék.

Az otthonos kis pinceklubban pisszenés se hallszik. Ferdinandy nemcsak jó író, hanem kiváló előadó is. Humorral láttatja önmagát. Lebilincselőn. Ám a meserétegeken áttetszik valami ferdinandys sajátosság. Nem pusztán a társakhoz viszonyulásban, hanem témaválasztásaiban is. Mintha rendre a másodrangú polgártársak felkutatója és megírója lenne. Ír rabszolgacsalád sarjáról, cigánylányról, floridai otthonához kötődő indiánokról, illegális bevándorlókról. Mindig a pártjukon állva. Tehetsége szerint segítve rajtuk. Vagy saját életsorsát is kivetíti rájuk? Valószínű. De hát végül attól író az író, hogy mások sorsával a sajátját is egyesíteni tudja. Könyveiből persze kiolvashattam volna mindezt. Talán bujkált is a tanulság a tudatom alatt. De igazán ezen az estén, szavait hallgatva döbbentem rá igazán hitvallására. Miként többünket is elgondolkoztathatott szinte hétköznapi vallomása a magyar nyelvről. Ő, aki első könyveit franciául írta, megtért anyanyelvéhez, mert a lélek rezdüléseit mégiscsak a saját anyanyelvén tudja legjobban rögzíteni az ember. Talán ezért fogalmazódtak meg bennem is „Kérdések Istenkéhez”. Miért van az, hogy az életét megszenvedő ember – író vagy az írói tehetséggel fel nem ruházott – mindig készebb az elesetteken segíteni, mint akinek a lét napfényes oldala jutott osztályrészül? Miért van az, hogy a meggyötörtek humánuma teljesebb és tisztább, mint a meggyötrőké? Miért van az, hogy a világot ők szeretnék igazán jobbítani, míg a hatalmat birtoklók csak önmagukért élnek? Némi válaszom, persze, van – lenne – ezekre a kérdésekre. És nem is az Isten, hanem csakis az Ember adhat választ rájuk.

Így hát nemcsak kellemetesen telt el ez a Pallas Páholybéli szerda este. Serkentett önmagunkba nézni, gondolkodni is. Mi, kevesek, akik jelen voltunk, gazdagodtunk. A távol maradók viszont - bár talán fel sem fogják – veszítettek. Hiszen az irodalom – a művészetek – több hitet és reményt adnak nyomorúságos napjainkban az embernek maradáshoz, mint a különböző politikák még gyűlölködéseikben is felszínes szólamai.