2017 October 20, Friday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19003542
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Olvasólámpa: Olvasólámpa
Posted on May 07, Saturday, 12:00:00
Topic: Olvasólámpa
A diák hetilap 222. számát Bereczki Gabriella (senior) és Sándor Alexandra Valéria (junior) szerkesztette.


Jegyzet

Sárga téglás Európa

Számomra a határok nélküli Európa egyenlő egy igazán jó cipővel. Lehet az csizma, tulipánokkal hímzett, sörben eláztatott vagy kifutón koptatott. A vásárlásnál okosnak kell lennünk, ki kell választanunk azt a lábbelit, amelyik nem töri fel a lábunk, nem megy ki benne a bokánk, szót kell vele értenünk. Olyan mellett kell letennünk a voksunkat, amiben jól érezzük magunkat.

Számomra a megfelelő cipő egy nem túl nőies Shelly' s acélbetétes bakancs lenne, ha munkába szeretnék állni külföldön. Az angol tudásom nem tökéletes, még „boxolnom” kell, hogy fényes legyen. De akármennyire vagyok ügyes, elkerülhetetlen, hogy én is alulról kezdjem. Lehetséges, hogy gyerekekre kell majd vigyáznom a parkban, és kutya ürülékbe lépek, agyon taposhatnak a földalattin. Elképzelhető, hogy kitartásommal olyan magasra is emelkedhetek, mint a London Eye.

Ha sok pénzem lenne, világot járnék, minden hónapban más országba mennék. Felvenném a strandpapucsom, süttetném magam a horvátoknál. A táskámban elférne egy túrabakancs is. Ha szeretném meglátogatni az olümposzi isteneket, tánc közben kiabálnám, hogy „ hoppá”, és minden második görög barátomat Nikinek hívnák. Ha megunnám a meleget, meglátogatnám az Öreg Hölgyet, diskurálnánk a divatról, miközben bagettet ennénk, és a távolból Edith Piaf szólna. Ha ebből is elegem lenne, fölvenném a stoplisom, irány egy Real Madrid-meccs, kiabálnék, és kidühöngeném magam.

A szórakozás után vágynék egy kis szigorra, pontosságra. Tiszteletem tenném Berlinben, köszönnék a Falnak, tátva maradna a szám a Brandenburgi kapu előtt. Gondolkodnék rengeteget a történelmen, de nem búslakodnék soká. Münchenben eláznék, és még a zoknimból is a csavarnám a sört. De mi lenne, ha a szívem egy olasz törné össze? Valószínűleg a belgáknál vigasztalódnék két tábla csoki felett. A következő udvarlóm hiába kérné meg a kezem egy szélerőmű közelében, arcába vágnám a tulipán csokrot, és higgadni a skandináv országokba mennék. Évek után ránéznék a svájci órámra, fölvenném a népi-csizmám, és hazatérnék.

Nekem a határok nélküli Európa jó lehetőséget jelent. Befektetést, élményt, sírást, küzdést, amivel egyre több és több leszek. A külföldi élet és a cipővásárlás nagyon is hasonlít egymásra. Amíg ki nem próbálom, nem tudom, hogy passzol-e. Sehol nincs kolbászból a kerítés, bárhol megüthetem a bokám. De nem húzom fel a nyúlcipőt, szabaddá engedem az álmaimat, hiszen Dorothynak és a piros cipőjének is bejött.

Nagy-Képes Gabriella

Életérzés

Az unió jobb, mint a dióbél

Ha arra kérnének, próbáljam megfogalmazni, hogy miért jó üzlet Magyarországnak és a magyar fiataloknak, hogy országunk az Európai Unió tagja, szinte csípőből tüzelve sorolhatnám: Erasmus-program, szabad munkaerő áramlás, eltűnő belső határok és az európai közösséghez való tartozás felemelő érzése. Íme, néhány a közhellyel is felérő, vissza-visszatérő fogalmak tárházából, amelyekkel minduntalan traktálják hazánk kanászait. Közülük a nem kizárólag valóságshowkon nevelkedett fiatalok új dimenziókat nyithatnak maguk előtt. Különösen akkor, amikor az információáramlás soha nem terjedt el annyira, mint éppen most.

Ha mégis érzékeltetnem kellene a viszonyokat, csak a saját példámból indulhatnék ki. Abból az időszakból, amikor még kárpátaljai bugris kölyökként ámuldozva néztünk át Ukrajna korrupciótól bűzlő korlátai mögül „Magyarba”, ahol talán nem is kolbászból, de édességből fonják a kerítéseket. A szovjetből ukránná vedlett magyarok többsége az éhhalál elől menekülve a határon próbált szerencsét. Soha olyan mértékű diókartell nem volt és nem is lesz Kárpátalján, mint a kilencvenes évek végén. Aki élt és mozgott, dióbéllel megpakolva járta az ukrán-magyar határt. Biciklivel, autóval, gyalog - mindenki úgy, ahogy tudta.

A szűkebb pátriámtól, Beregszásztól légvonalban alig tíz kilométerre fekvő és a lehetőségek településeiként ismert túloldali falvakban aranyáron vásárolták fel az Ukrajnából összehordott, filléres dióbelet. Édesanyák, édesapák, nagymamák és nagypapák, de még a pelyhedző állú sihederek is a határt járták. Jómagam egy nap többször is nekivágtam a kalandos útnak. A drótszamár kormányára egy-egy, cirka húszkilós táskát aggattunk, a hátsó ülésre pedig gumipókkal egy harmadikat, ügyelve az egyensúlyra. Bandákba verődve indultunk a Kánaánt megtestesítő, ma már „Európai falu - Leader Közösség” rangot viselő Beregsurány felé. Úgy tartottuk, odaát még a szél is másként fúj.

Mára persze rájöttem, hogy a határ menti településnél a vámvizsgálatra várva honnan terjengett az a megmagyarázhatatlan, édeskés illat, amelyet mi, tudatlan kölykök Magyarországgal azonosítottunk. A sorban nemcsak mi várakoztunk, hanem több magyar rendszámú autó is, amelyekben már ott fityegett a fenyőfás illatosító. Szagához hasonlót korábban nem érzékelhettünk. Azóta is, ha megérzem a jellegzetes illatot, Magyarországra gondolok. Ma már nem tudom eldönteni, hogy amit Kárpátaljáról érkezve a határ túloldalán tapasztaltunk, vajon annyira tökéletes és csillogó volt-e, mint amilyennek akkor láttuk és éreztük. De a benyomások kétségkívül nagy hatást gyakoroltak ránk.

Szegények és szegények között is van különbség. Akadtak közöttünk olyanok, akik több időt tölthettek ismerősöknél, rokonoknál Magyarországon. Tőlük olyan távolinak tűnő dolgokról hallottunk, mint a színes számítógép, amivel rajzolni is lehet. Akkor, amikor számunkra egy-egy kindertojás figura is olyan értéket jelentett, mint az USA teljes aranykészlete. A számítástechnika órán mi még a zöld árnyalatait megjeleníteni képes gépeken programoztunk. Csillogó szemmel, füzetbe rajzolt koordinátarendszeren ábrázoltunk alakzatokat, amelyeket parancsok segítségével jelenítettünk meg az őskövületeken.

Egy pálcikaember megrajzolása nagyjából ki is merítette a félévet, így szinte leírhatatlan a nap, amikor fölfedeztük, hogy új számítógép került az iskolába. Pontosan olyan, amilyenről mások meséltek, és amivel rajzolni is lehet. Nem parancssorokkal, hanem egy új, eddig ismeretlen eszközzel, az egérrel. Nem juthatott azonban mindenkinek egyformán a kiváltságból, csak a legügyesebbek ülhettek a géphez nézni, vagy alkalomadtán rajzolni - szigorúan öt percre. Eközben a határ túlsó oldalán a gyerekek már az empéhármat nyomkodták, vagy mi a csudát.

Ehhez képest ma már mindannyian szkájpolunk, szörfölünk, csetelünk és lájkolunk. A másodperc tört része alatt cserélhetünk információt a Föld másik felén lévő ismerősünkkel, és villámsebesen tölthetjük le nagyinak a legújabb hímzésmintát. Ha pedig kedvünk támadna virtuális sétát tenni az Eiffel-toronynál, azt is megtehetjük. A technika fejlődésével nemcsak használhatjuk, hanem magunkkal is vihetjük az internetet. Azt a csodát, amely sokak számára ablakot tárt a világra. Mit tárt? Tokostul szakította ki a helyéről.

Kellő nyelvismerettel csetelhetünk európai fiatalokkal, és ha kedvünk szottyan rá, egy partizánakció keretében meg is látogathatjuk őket. Nincsenek szögesdróttal tűzdelt határok, amelyek gátat szabnának vágyainknak, uniós állampolgárként ugyanis szabadon utazhatunk. Nem kell fokhagyma szagú fináncok között dióbéllel ügyeskednünk, hiszen a szakképzett és idegen nyelven kommunikáló fiatalok szinte bármelyik uniós országban vállalhatnak munkát. Legyen szó kétkezi vagy éppen szellemi foglalkozásról.

Egyszer viszont meg kell tapasztalnunk, milyen beleszagolni egy másik kultúra levegőjébe, e nélkül megfosztjuk magunkat a változás lehetőségétől is. Lehet, hogy csak egy autó émelyítő légfrissítőjéből szippantunk, de talán éppen ez kell ahhoz, hogy olyan döntést hozzunk, mint amilyet én és megannyi társam vállaltunk, amikor Magyarországon telepedtünk le. Itt vehettük kézbe a diplomát, és az anyaországban válhattunk uniós állampolgárrá. Ezáltal pedig számunkra is adottá váltak a lehetőségek, hogy egy globális egész részeként egyszerűbben érvényesüljünk.

A kommunikációs pályán lévő, jellemzően álláskereső sorstársaimhoz hasonlóan sokaknak ma már nemcsak az unió adta lehetőség, hanem maga az eszköz is adott. Hol van már az idő, amikor még kuriózumnak számított a színes monitor és a golyós egér? Hála a technika fejlődésének, akár az otthonunkból szerkeszthetünk olasz rokonainknak internetes oldalt, de egy világnyelv ismeretével arra is rájöhetünk, hogy a határ a csillagos ég. Parlagon heverő magyar közösségek, internetes boltok, egy-két zsírosabb tudósítói állás. Soroljam még? Egy frászt. Ötleteljen mindenki maga!

Butaság lenne persze azt hinnünk, hogy varázscsettintésre hullik majd ölünkbe az európai álom. Álmodozni szabad, de tegyük azt alkotó módon, egyedien, és ha ezt tettek is követik, nem állhatja utunkat semmilyen határ vagy nyelvi akadály. Akkor sincs nagy baj, ha elbuknánk. Úgy hírlik, Ukrajnában még mindig megéri dióbéllel seftelni.

Matey István

Életkép

Molnárék reménysége „Erázmuszban”

Moncsiról már elemista korában tudták, hogy sokra fogja vinni. Egyszerre volt okos, cserfes és szorgalmas. A bizonyítványa meg mindig jelesekkel teli. Ha becsúszott egy négyes, sírásra görbült a szája, ősei pedig igazságtalanságot kiáltottak, majd a kisvárosi iskola legközelebbi szülői értekezletén alaposan kérdőre vonták a tanár nénit. Óvatosan, persze, hiszen tudóshoz máshogy szól az ember, mint közönséges földi halandóhoz. De az anyuka fölháborodása még a diplomások iránti tiszteletét is felülmúlta, és dadogva kibökte: szerinte nem kellett volna Moncsikának rossz jegyet adni angolból. A pedagógus meglepve közölte, hogy a négyes, mint nevében is benne van, jó, de a középkorú, cserzett tenyerű asszony szemében gyülekező könnycseppeket látva hozzátette: legközelebb még egy javítási lehetőséget ad a kislánynak, ezen aztán ne múljon egy egész család boldogsága.

Mert az egész család boldogsága Moncsin múlt, és múlik most is. Nyolcadik után beíratták a megyeszékhely legjobb gimnáziumába, ahova minden áldott nap egy órát kellett buszoznia oda meg vissza. A tinilány fél hatkor kelt, az úton suttyomban kisminkelte magát, mert nem akart lemaradni a többi minihölgy mögött, csöndben végigülte az órákat, a délutáni külön foglalkozások előtt megírta a leckét, és már bőven vacsoraidő volt, mire hazaért. De előtte, a sarkon még gyorsan letörölte a festéket, nehogy feslettnek higgye az édesanyja.

Apukája olyankor még dolgozott, látástól vakulásig. Szép párt alkottak ők egykoron, azóta is szeretik egymást, de nincs mese, megöregedtek, na. Pedig még csak negyvenesek. Manapság ebben a korban szülnek a nők, nem ballagó csemetéket indítanak a nagybetűs életbe. A nők, akik megvalósították önmagukat, karriert építettek, és a minden téren megfelelő pasihoz igyekeztek hozzámenni, nem sajnálva az éveket saját igényeik föltérképezésére. Moncsi anyukája nem ilyen, annyi idősen babázott le, amikor egy mai lánynak még bulizni illik. Meg egyetemre járni.

Moncsit az első pillanattól kezdve egyetemre szánták. Kellett egy tanult ember a családba, és mivel újabb jövevényt nem adott a Jóisten, három nemzedék minden reménye egy lapra került. A szülők és az ő szüleik egyszerre sírtak a ballagáson, aztán egyszerre izgultak az érettségin. A pontok, azokon múlik minden: az élet, a jövő, a világmindenség. Sikerült, persze, hogyne sikerült volna. Eszes lány a Moncsi, kétség nem fér hozzá. Lett ötszázvalahány pontja, vagy csak négyszáz, mindegy, a lényeg, hogy fölvették egy híres-neves egyetemre. A taníttatásra ráment ing és gatya, hiába kapott Moncsi jó ösztöndíjat. Laknia kellett valahol, ennie kellett valamit, ráadásul egy fiatal lánynak olyan flancos igényei is vannak, mint például néhanapján egy új ruha, cipő, táska.

Megtérülni látszott a befektetés, mert Moncsi minden akadályt sikerrel vett a vizsgaidőszakban. Két szemeszter után aztán bejelentette: „erázmuszra” akar menni. „Menjél, kisunokám, menjél, biztosan szép hely az!” - hebegte az egyik nagyi, és már nyúlt is a pénztárcája után, hogy hozzájáruljon a nyaraláshoz. Amikor Moncsi kifejtette, mi is az az Erasmus, döbbenet ült ki a kendős-otthonkás nyugdíjas barázdált arcára. „Kimész külföldre? Öt hónapra?” - szorongatta a mellkasát, aztán lerogyott a legközelebbi hokedlire. De ha a kislánynak ez volt az álma, senki sem állhatott az útjába. Belegondolni is rossz, mi történhetett volna vele ott az ismeretlenben, de az aggódó szívek túlléptek az önzés árnyékán, és segítettek összecsomagolni a nagy utazás előtt, sőt, némi költőpénzt is csúsztattak Moncsi zsebébe. Ezen néhány havi fizetést kell érteni, mert bár busás a németalföldi tudósról elnevezett ösztöndíj, elkél mellé az apanázs. „Megvesszük a kolbászt, hogy a gyermek kerítést fonhasson belőle” - mondták a szülők, és komolyan gondolták.

Moncsi el is repült, mindegy, hogy hová, mert igazából csak egy kis változatosságra vágyott. Kiszemelt magának egy-két országot, de úgy hallotta, az ottani egyetemek alig fogadnak innen diákot, ezért inkább biztosra ment, és egy kevésbé népszerű állam kevésbé népszerű iskolájának küldte el a papírjait. Jól érezte magát, nyelvet tanult, megszerezte a tizenöt kreditet - amihez levélben gratuláltak neki az itthoniak, bár nem értették egészen, mire jó az. Becsúszott egy-két féktelen buli, fogyott az euró, aztán hazaérkezett Mónika.

Senki sem moncsizta már az idegen földet megjárt, komoly, értelmiségi hölgyet. A szomszédok áhítattal kérdezték, milyen volt „kint”, és csillogó szemmel hallgatták az élménybeszámolót. De nem sokáig, mert a kisasszony visszatért a nagyvárosi egyetem zajos kollégiumába, ahol mással osztozott egy csöppnyi szobán. Néhány szemeszter múlva lediplomázott, utána oklevéllel a hóna alatt tért haza. A rokonok kézről kézre adták az értékes nyomtatványt, megérinteni is alig merték. Fotózkodtak a Mónikával, fotózkodtak a papírral, és a képek ugyanabba az albumba kerültek, amelyik az „erázmuszi” emlékeket őrzi.

Azon a nyári estén mindenki büszke volt az iskolázott, messzi tapasztalatokat magáénak tudó lányra. Végre valaki vitte valamire a családban. Eközben egy fejvadász cég munkatársa unott arccal süllyesztette egy Molnár Mónika nevű frissdiplomás teljesen átlagos önéletrajzát a többi közé.

Sándor Alexandra Valéria

Irodalmi vitorla

A fiad halott

A nő lefehéredik, a kagyló a földön landol. Néhányan felkapják a fejüket, ránéznek, de nem törődnek vele. Az utolsó mondat visszhangzik a fejében. „Ha közölni mered, a fiad halott.”

„Most mit tegyek? Kinek szóljak? Az apjának? Egy éve felénk se néz. A rendőrség? Hagyjuk, csak rosszabb lesz.” Így ül, mozdulatlanul, amikor megszólal mögötte a főszerkesztő. „Mi van azzal a gyógyszeriparos cikkel? Ha miattad lesz üres a címoldal, fejedet veszem. Két óra múlva az asztalomon legyen, különben be se gyere holnap.”

„De hisz még csak négyéves, a légynek sem árt. Ó, fiam, az óvoda nem biztonságos.” Rögtön tárcsáz, a vonal recseg. Végre kicsöng, egyszer, kétszer, háromszor. „Halló. De örülök neked, Zsuzsa vagyok. Bocsáss meg, hogy ilyenkor zavarlak de életbe vágóan fontos lenne, hogy elhozd Danikát az oviból. Később mindent megmagyarázok, de könyörgöm, vidd el onnan. Kulcs a virágtartó alatt, egy óra múlva otthon találkozunk.”

A készülék ismét a földön landol. Munkatársai rá se hederítenek. Billentyűzetet ragad, lázasan keresi a fájlt a számítógépen. Megtalálja, kimenti egy lemezre, majd nyomban törli a gépről. Zsebre vágja egy hónap munkáját, fél lábbal a folyosón van, amikor visszafordul. Lehuppan egy asztalhoz. Papírt cibálva írni kezd. Tíz perc múlva bevágja a kocsija ajtaját, elhajt.

Délután négy, a főszerkesztő visszatért irodájába. Az asztalon heverő, kissé gyűrött papírlapra lesz figyelmes. „Nagyszerű, Zsuzsa végre valamit időre lead. Elégedetten kezdi olvasni, de már a címen megakad a szeme. Felmondólevél? Miért?”

Másnap reggel a lap ott kandikál a standokon. Ma a zsír rákkeltő hatásáról és Győzikéről tudhatunk meg kulisszatitkokat. Harmincas nő és gyermeke sétál a napsütésben. Megállnak az újságos előtt, kérnek egy példányt. Az anya fanyar mosollyal olvassa a vezércikket. Megszorítja fia kezét, majd hátralapoz Garfieldhoz, hogy a csöppség is szórakozzon.

Csapó István

Olvasmányélmény

A Való és a Film

Két világban élek. Talán eleve kettőbe születtem, talán magam hoztam létre őket. Noha beismerésem furcsán hangzik, nincs köze mentális rendellenességhez, tébolyító tudathasadáshoz - ez az egyke lét sajátossága.

Testvérek és játszótársak hiányában az ember gyermeke magáénak tudhatja azt az áldásos, máskor viszont átkos kiváltságot, hogy a képzeletét szabadon, megalkuvások nélkül szárnyaltathatja. Áldásos, mert megtanul a semmiből csodás, izgalmas, rejtélyes világot szőni maga köré, játékfilmet forgatni, aminek egy személyben lesz rendezője, forgatókönyvírója, színésze, kellékese, maszkmestere, és minden, ami csak kell ahhoz, hogy e valótlan világ valóságos érzelmi elragadtatásokat, örömöket és bánatokat szüljön. Ugyanakkor átkos is, mert játéka során - akár ijesztő mélységekbe merül, akár szédületes magasságokba ugrik - nem ismeri meg a félelmet, nem találkozik határokkal, nem száll szembe a lehetetlennel. Cseperedvén, közösségekbe kerülve pedig sosem ismert korlátokat húz, sőt, feszít köréje a társas együttélés. És a kollektív társadalmi viselkedés szabályaiból a való(s)világ, amely korlátokon kívül hagyni, majd elfelejteni kényszerül boldogító kis sajátját.

Tudom, felnőni nem egyke sajátosság. De a gyermeki képzeletvilágot, a maga eredeti valójában, annak minden gazdagságával, színességével és élvezni tudásával együtt megőrizni, sőt felnőttként is továbbszőni csak azok képesek, akiknek gyermekként ez a világ volt az egyetlen játszótárs, a legmegbízhatóbb barát, a legstabilabb menedék, a legféltebb kincs. Létezik tehát a Való, és még ha új formát öltött is, gyermeki őszinteségét, meztelen lelke tisztaságát őrizve megmaradt, nagykorúvá vált mellette a másik is, a Film.

A nővé serdült egyke kislány a filmek világában játssza, űzi, kergeti tovább képzelete játékát. Más lett a rendező, más írja a forgatókönyvet, más ölti magára a szerepeket, más gondoskodik a kellékekről, a sminkről, a ruháról. De ha katartikus magasságokba szárnyalhat, majd alámerülhet a filmértelmezés és a filmről való gondolkodás mélységeibe, könnyekre fakadhat, és nevetésben törhet ki, akkor a felnőtté lett test számára már a néző kényelmes karosszéke is tökéletesen kielégítő. Ahogyan egykor a ház mögötti udvar magányában, úgy most a képernyő előtt találkozik legrégibb játszótársával, legőszintébb barátjával, és bújik el menedékében a Való elől.

A Filmvilág című folyóirat kézzelfogható (tapintása puha, finom). Lapozgatható (látványra letisztult és ízléses). Szagolgatható (illata akár az új könyveké). Olvasgatható (a magas kultúra szellemi csemegéje az olvasmányosság és a szakszerűség tökéletes egyensúlyában). A Filmvilág a filmek világának valóságszelete. Havi rendszerességgel megjelenő intellektuális mesekönyv azoknak a felnőtteknek, akik még őrzik a magányos képzeletjátékok varázsát a szívükben, és élvezettel merülnek el benne újra és újra.

A Filmvilág annak tárgyiasult, írásos bizonyítéka, hogy oltalmazó kis világuk valóban létezik. Akárcsak azok a tiszta lelkű felnőttek, akikben két világ, a Való és a Film olyan őszinteséggel él egymás mellett, és oly természetességgel egyesül, ahogyan a gyermekben valóságossá válnak a képzeletjátékai. Az, ami másnak felszínes örömöket okozó szórakozás, a film világában élők és a Filmvilágot olvasók számára a személyiségük, múltjuk és jelenük szerves része. A való(s)világ ziláltságában a jövő egyetlen biztos pontja. A film világát és a Filmvilágot birtokolni olyan, mintha magányában is tagja lenne az ember egy szűk, zárt közösségnek, amely ismeretlenül is ismeri és megérti őt.

„Álmomban két macska voltam, s játszottam egymással” - a Filmvilágot olvasva Karinthy Frigyes gondolatát, akárcsak macskalétemet, valóságosabbnak érzem, mint emberi létezésemet.

Gáncsos Kármen

Zenebona

Ismeretlen példakép

Szétnézek, és azt veszem észre, hogy a legtöbb ember által jónak ítélt dolgokat még többen kezdik el kedvelni. Már-már egyenes arányban nő a számuk. A közösségi oldalon kialakított profilunkban is minden a kedvenceinkről szól. Lehet kedvenc egy csoki, egy márka, de lehet egy élő személy is. A csoki például azért lehet kedvenc, mert egy bizonyos típusnak kedveljük az ízét. Ha egy márka kedvenc, akkor már beszélhetünk márkahűségről is. Tény, hogy az érzelmi beállítottságunk imponál leginkább. Mi a helyzet azonban egy olyan élő személlyel, akit az életben még soha nem láttunk?

Hasonlóképpen van ez, mint a csokinál és a márkánál. Megszereted az ízét, majd rájössz, hogy továbbra is erre van szükséged, mert már annyiszor bevált. Elvégre amikor szükséged volt rá, ott volt, és bár lehet, hogy fogalmad sem volt arról, hogy mit üzen, és valójában semmi közöd az üzenet tartalmához, mégis úgy érzed, ez neked szól. Ekkor tovább fülelsz, és érzed, hogy végigárad benned valami, amit igazából föl sem fogtál, és rájössz, hogy te ezzel azonosulni tudsz. Innentől nincs visszaút. Kíváncsi vagy, hogy ki az, aki mindezt gerjeszti, ki az, aki a bizsergető érzést létrehozó csodának a mozgatórugója.

Először hidegen figyeled, próbálsz rájönni, hogy ugyan mi az, amit ő képvisel, majd addig-addig figyeled, amíg lassanként úgy érzed, ismered. Tudod, mi a kedvenc sportja, tudod, milyen ételeket szeret, és tudod, mit csinál a szabadidejében. Felötlik benned, hogy annyi közös vonásotok van, mintha személyesen ismernétek egymást, talán barátok is lehetnétek, hiszen ő olyan zenét csinál, amilyet te is szeretsz. Várod, az újabb lemezét, mert egyszerűen nincs, aki hozzád szóljon, csak a régi üzenetek szólalnak meg napról napra, újra és újra a lejátszóból. Persze ezeket is dekódolod, miközben újabb dolgokat társítasz a jelentésükhöz. Aztán megtörik a csend, megjelenik az első kislemez, videoklippel. Beindul az ütem, az első képkockák is megjelennek, és te ekkor már rég kész vagy a befogadásra.

Az én esetemben a zene volt az, aminek segítségével eljutottam az előadóig, majd márkahűen követtem, míg a kedvencemmé nem vált. Tizenéves koromban értetem meg, hogy engem ez az előadó inspirál. Azonosulok azzal a szubkultúrával, amit ő és a zenéje képvisel. Ez nem más, mint a Hip-hop. Tudom, hogy sokan nem tekintik értéknek ezt a műfajt, én mégis megtaláltam benne a szépet, és ehhez szükségem volt erre az előadóra, aki nem más, mint Eminem. Érdekes és értékes embernek tartom. Érdekes, mert képes a megújulásra, és mert képes, olykor polgárpukkasztó módon vonja magára a figyelmet. Értékes, mert zeneileg motivál, és elindított egy bizonyos úton, amin most is járok.

Koncz László Richárd

Hagyomány

„Én is fogom fülit-farkát”

Falunk, Kőtelek talán legnagyobb kántálója a hetvenhét esztendős Póta Bözsi néni. Saját történeteit elmesélve mutatja be ezt a szokást.

„Mi mindig mentünk kántálni. Beöltöztünk, az arcunkat feketére csináltuk korommal, amit utána alig bírtunk lemosni. Csak a szemünk volt ki, és persze a nagy pipa sem maradhatott ki. Apámnak gyönyörű, hatalmas tajtékpipája volt felakasztva a falra. Mari testvérem ellopta, hogy az lesz majd nála. Nálam volt a tepsi meg a fakanál, amivel verem majd a tepsit, amikor odaérünk az ajtóba.

De nem mertünk bemenni. Ha megfognak minket, akkor levetkeztetnek meztelenre, ott, bent, a világosban. Egyik ilyen kántálás alkalmával, az ajtó előtt vertem a tepsit, és ezt kántáltam: ’Kántálni, kántálni, fazekat árendálni. Én is fogom a fülit-farkát, adjanak egy darab hurkát, kolbászt.’ Jött is a gazda kifelé, és megkergetett minket. Mindent eldobtunk, ami a kezünkben volt. A pipa utána sosem lett meg. Ha apám megtudta volna, hogy mi vittük el, tán még agyon is ütött volna.

Az volt mindig a lényeg, hogy ne ismerjenek meg minket. Néha azonban csak elfogtak egy-két kántálót, így néhányan lebuktak. Elmentünk az uramékhoz is, ekkor még nem is udvarolt nekem. Mindenféle kacatba-vacakba öltöztünk. Próbáltunk minél öregesebben kinézni, vagy kendőt kötöttünk a fejünkre, vagy sapkát húztunk rá. Megálltunk náluk az ajtóba, és vertük a tepsit. Későbbi anyósom hozta kifelé a hurkát a kemencéből, közben nyílt a szobaajtó, megjelentek a férfiak, és mi, mint akiket puskából kilőttek, úgy elkezdünk szaladni. Egyet közülünk mégis elfogtak, bevitték, és levetkőztették. Én megúsztam, szerencsére mindig gyorsan tudtam futni.”

Egyed Szilvia

Padlógáz

Közúti Alonsók

Nem kell augusztusig várni, hogy hazánkban csodálhassuk a Forma-1 többszörös világbajnokát, a spanyol Alonsót, Massát, a német Vettelt, vagy bármelyik neves autóversenyzőt. Nem is kell hozzá szerencse, az utakon rendszeresen találkozhatunk a legjobb pilóták hasonmásával.

A „hamis” pilóta a hétköznapi autós rémálma. Amint ezek a versenyzők a rajthoz állnak, vagyis országútra kormányozzák járműveiket, megszűnik számukra a külvilág. Ahogy nyomvályús útjaink aszfaltcsíkján haladnak, az úttest rögtön Hungaroring lesz a számukra. Az egyszerű autós sima ellenfél, a testesebb teherautó vagy kamion lekörözendő versenyző, a lassú jármű csak sima aszfalton lévő akadály, ami egy laza kormánymozdulattal kikerülhető. A kerékpáros nem létező akadály. Az egyenesek padlógázzal megtehető szakaszok, a kanyarok titkos előzési- és előnyszerzési pontok. A szemben lévő ellenfelek pedig adrenalin fokozását elősegítő tényezők, akik csak azért vannak a pályán, hogy a jobbak számára a közúti Forma-1 minél izgalmasabb legyen.

Fokozza az élményt, ha az úttest erősen kanyargós, illetve minél keskenyebb. Ahogy napjaink autójának nem okoz gondot a kétszáz körüli tempó, úgy nem probléma országúti versenyzőinknek a sebességkorlátozást jelző táblácskák látványa. Ha a „versenygép” bírja, akkor a pilótának is bírnia kell, gondolhatja egyszerű logika alapján Alonso II. Csak éppen a nagytestvér Formula-1 versenyein hibáznak profi pilótáink, látványos borulások után a gumifalba csapódnak, és a többpontos biztonsági öveiknek köszönhetően sérülésmentesen úsznak meg komoly karambolokat. Utcai társaikat csak a légzsák és a ritkán használt biztonsági öv mentheti meg - a legszerencsésebb esetekben.

Peches dolog találkozni a „közúti Alonsókkal”. Gombamód szaporodnak, és apró hibáik nyomán sokszor vétlen autózok halnak meg.

Kaposi László

Glossza

Tralala

Állok Nyíregyházán, a kígyózó sorban, és úgy gondolom, hátha visszaszerezhetem csóró kis négyezer forintomat, hogy vegyek egy görkorcsolyát, és spóroljak a benzinen. Közben jár az agyam, hogy lejárt már a diák-jogviszonyom, és fizetni szeretném a TB- költségeket, hogy mehessek jóképű doki bácsikhoz.

Persze nem vagyok szívbajos, és megszólítok egy ötvenes férfit, mert a neten nem találtam TB-címet, hátha útba igazit. Szépen, anitás stílusban, hátat meggörbítve, alázattal felteszem igen súlyos kérdésemet, amire a reakció: „Te büdös román, tralala, te csak kapsz az országtól, de nem adsz semmit, tralala.” Ha ezt hetven kilométerrel arrébb, a határ túlsó oldalán mondja, járna érte egy fejbe rúgás, anitás stílusban. De csak pislogok rá, mint hal a szatyorban, mert mégiscsak kerül az élet mindenhol valamibe…”Fizeted te a közvilágítást, a szemétszedést? Tralala. Minek szavaztam én Orbán Viktorra? Tralala.”

Na szép - gondoltam magamban -, ti is elrendeztétek magatokat, de talán minket is ezzel az állampolgársággal. Ha valaki úgy megy el szavazni, hogy nem él, nem dolgozik és nem adózik az anyaországban, csak lakcímkártyája van, mint határon túli magyarnak, az szégyellje magát? Nem minden joggal etikus élni, csak mert adott a lehetőség. Máskülönben egy reggel, szürcsölgetve az ébredezős kávémat, Romániában egy magyar kereskedelmi tévé képernyőjén föltettek a kérdést, hogy a magyar mit adna a határon túlinak: a./ nyugdíjat, b./ még valami jót, c./ semmit. Az eredmény kilencven százalékon felül a semmi volt. Ha meglátok egy magyar rendszámú autót a városunkban, mondjam neki? „Tápos köcsi, magyi, micsi, menjél a te hazádba eladni magad!” Nem, inkább útba igazítom.

Elment a kedvem a görkorcsolyától. Lehajtott fejjel álltam a soromat tovább, miközben rángatta az ideg a gyönyörű középső ujjamat. „Egy értelmes, intelligens ember nem beszél így” - motyogtam. Ez az élet, édes pici, veszélyes döntésekből áll. Örülök, hogy összefontam a lábaim, zsebre dugtam a középső ujjaimat, és Magyarországon nem szavazhattam.

Pásztor Anita


27059

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Olvasólámpa
· Írta: foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Olvasólámpa:
Olvasólámpa


Article Rating
Average Score: 5
szavazat: 2


Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds