2017 június 25, vasárnap

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
18883830
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Olvasólámpa: Olvasolámpa
Posted on Június 25, szombat, 12:00:00
Topic: Olvasólámpa
A diák hetilap 229. számát Bereczki Gabriella (senior) és Sándor Alexandra Valéria (junior) szerkesztette.


Jegyzet

Egy csillebérci betyár gondolatai mosás közben

Már rég nem itt kellene lennem, ezer elintéznivalóm van a városban. Be kell fizetnem a csekket, a papírírószeresben nyomtatnom és fénymásolnom kell. Dögén megint letépték a plakátom a hirdetőről, Kisvárdán meg frissíteni kellene. Ki kell tapétáznom a várost az új előadom-és-eladom-magam poszterekkel, hiszen a konkurenciával föl kell venni a versenyt - volt képe egy héttel utánam indítani csoportot.

Fényeslitkére is át kellene szaladnom, hogy beszéljek a jegyzővel, vajon a jövő héten indulhat-e a Zumba. Aztán a könyvelővel is találkoznom kell a kocsi haszonkölcsöni szerződése, meg a telefonom előfizetése, meg a bankszámla, meg mindenféle olyan dolog végett, amihez nem értek. De ahelyett, hogy haladnék, ülök a gép előtt, és várok. Jár ugyanis a mosógép. Vadi új, még ismerkedő fázisban vagyunk, nem merem magára hagyni. Az én hibám, hogy ilyen későn tettem be a mosást, emiatt most csúszik a délelőtti szaladgálás. De muszáj mosni, este Zumba, nekem meg csak két sportmelltartóm van, és mindkettőt összeizzadtam tegnap meg tegnapelőtt.

Venni kellene sportmelltartót, igen. Csak ahhoz meg sok pénzt kellene keresni, amiből kicsengetem hó végén a közel százezer forintot a terembérletekre meg a járulékokra. Akkora mínuszban leszek az első hónap végén, hogy öröm lesz nézni. De ha már várnom kell, legalább hasznossá teszem magam. Elmosogatok, felporszívózok, rendezem a nyugtákat, a nyilatkozatokat, frissítem a honlapot. Aztán eszembe jut, hogy Zöldi tanár úr cikket kér a lehet, hogy legutolsó Olvasólámpába. Tengersok teendőm mellett lassan forog az agyam, hogy miről kellene írnom.

Aztán meglódul az emlékezetem, visszarepülök öt évet az időben, és újra Csillebércen vagyok, a médiatáborban. Hajnali egy tájban kint ülünk a bungalók előtt, és ismerkedünk, emésztgetjük a rengeteg élményt, amellyel gazdagodtunk. Majd hirtelen a III. Félidő nevű kocsmában ülünk cigarettafüstben, kezünkben boros-kólával, és tervezgetjük a diák hetilapunkat, amelyet Olvasólámpának keresztelünk el. Körülbelül tizenöt nyíregyházi főiskolás szerepel az emlékképeimben. Sorra veszem őket, hogy kivel mi történt azóta.

Czehelszki Levit senkinek sem kell bemutatni, Matey Pisti pedig a Szabolcs Online szerkesztője lett. Román Dávid rendezvényszervezéssel foglalkozik, Furó Dóra most végzi a mesterszakot Debrecenben. Barócsi Éva barátnőm még mindig a főiskolát nyúzza, mellette dolgozik, háziasszonykodik. Rodenbücher Kata sosem merült el a médiában, másik szerelmének, az irodakommunikációnak szenteli az életét. Bereczki Gaby, mindenki tyúkanyója tanár lett, de hogy legjobb barátnőjével, a kárpátaljai Tóth Beával mi történt, arról fogalmam sincs. A nemzetközi kapcsolatos Buzdor Gabi tevékenykedett újságíróként, de sejtésem (és a Facebook profilja) szerint most nem ezzel foglalkozik, hanem eredeti végzettségéhez tért vissza.

A felettünk járó Smanykó Igor és Csapó Pisti, illetve az eggyel fiatalabb Balogh Zsuzsi viszont újságírók lettek. Szabó Judit szintén fölöttünk járt, az internet szerint egy biztosító cégnél dolgozik, pedig emlékszem, hogy rádiózott. A két barátnőről, az animés Németi Angéláról és a sportújságírói babérokról álmodó Szanics Katáról csak annyit tudok, hogy a fővárosban élnek. Elek Zoli is eltűnt a szemem elől, pedig mindig markáns véleménye volt a közéletről, azt gondoltam, ő mindenképp zsurnaliszta lesz. És Szemők Zoliról, a nagy provokátorról sem tudom, mivel foglalkozik, pedig sosem szalasztja el a lehetőséget, ha valami vicceset kell írni a Facebook-oldalamra.

Hiába töröm a fejem, több név nem jut eszembe. Már csak én maradtam ki.

Alulírott Hadas Bianka a diploma megszerzése után angoltanárként dolgozott, utána megjárta Londont, majd megtanult németül. Végül Kisvárdára költözött. Jelenleg főállású vállalkozóként Zumbát oktat, mellette kezdő háziasszony, ezt az égési sérülései híven tükrözik. Vajon azon csoporttársaim, akik szintén ígéretes zsurnaliszta-palánták voltak, mégsem lettek újságírók, szintén elmerengenek néha azon, hibáztak-e, amikor nem ragaszkodtak az újságírói pályához? Mert én olykor irigyen figyelem sikeres társaimat, szeretnék én is ifjúsági Pulitzer-díjat, meg a Cannes-i filmfesztiválról jelentkezni, a tévében feltűnni, meginterjúvolni embereket, kocsiba pattanni, és rohanni a témához - pörgés, tempó, sikerek, és neved a cikk alatt…

Csend van a házban, lejárt a mosógép. Így már hallom a gondolataimat, és szerencsére megnyugtató, amit hallok és érzek. Gratulálok azon társaimnak, akik végül vitték valamire a médiában, nem irigylem tőlük a sikert, és a világért sem cserélnék velük. Van egy szép házikó, amit lassan belakunk, jövőre összeházasodunk, utána, amint lehet, szeretnénk kisbabát. Boldog vagyok, hogy mindezt többes szám első személyben írhatom. Azt csinálom, amit szeretek: táncolok. És mellette, ha kedvem és időm engedi, írok is, amit szintén szeretek - ilyen kis tételben.

Remélem, minden jóra fordul, és a Klubháló, élén a csillebérci betyárokkal, nem tűnik el némán a semmiben. Remélem, visszatér még az Olvasólámpa vagy a Diákháló, ahol jövőre Czapné Hadas Biankaként is szignálhatom lila, tárca jellegű írásaimat. Most pedig pattanás a kocsiba, jön a pörgés és a tempó. Igaz, engem nem a téma vár, hanem a plakátolás, a könyvelő meg a posta. De ez is valami, és ami a legfontosabb: nekem épp elég.

Hadas Bianka

Életkép

Tetovált fiú, kecskével

Kapcsolatunk viharosan indult. Az óvodában a képembe nyomott egy falevelet, amin egy gusztustalan, szőrös hernyó terpeszkedett. A hernyó ragacsos, sárga levet eresztve lapult szét az arcomon. Nem sokat hisztiztem életemben, de akkor úgy visítottam, hogy megremegtek az óvoda színes pillangókkal teleragasztgatott ablakai. Pedig szép fiú volt, ez már háromévesen is feltűnt nekem. Legközelebb tíz évvel később találkoztunk, a gimiben. Osztály- és rockertársak lettünk. Feketében jártunk, az ő pólóján kedvenc együtteseinek emblémájaként kibelezett csecsemők és fordított, égő keresztek is feltűntek, ami egy református gimnáziumban nem arat osztatlan népszerűséget. De nem is vágytunk dicsérő tekintetekre. A fülemben biztosítótűk lógtak egészen a derekamig, a hajam kék volt, majd rózsaszín, és amikor piercinget tetettem a köldökömbe, elkísért a tetováló szalonba, és ha már ott volt, varratott a hátára egy sárkányt.

Tizenhárom évesen még katona akart lenni, idegenlégiós. De mire tizennyolc lett, már nem vágyott háborúzni. Masszírozást tanult, majd gyógyító mesterekhez járt, akik a kezükkel vittek energiát beteg emberek testébe. Belevetette magát az észérveken és tudományos alapokon túli világba, és úgy döntött, nem áll be a sorba, amelyben lassacskán minden osztálytárs ott ácsorgott: a meló, a kocsi, a lakás körüli hajtásba.

Vett egy lepukkant, régi házikót az erdőben, és egy festékboltban lett rakodófiú. Forintról forintra szedte össze az építőanyagok árát, és ha végzett a munkahelyén, a házikójához sietett, hogy dolgozzon rajta. Vakolt, glettelt, festett, falakat vert ki és helyezett át, kemencét rakatott, tetőt ácsolt, kertet ásott, puritán fürdőszobát alakított ki. Közben nem adta fel, hogy igazi masszőr és gyógyító legyen, akinek erdei lakához zarándokolnak majd a gyógyulni vágyók. Föladott néha egy-egy hirdetést, de ha érdeklődtek is nála telefonon, a suttogó hang a kagylóban kézrátételes gyógyítás helyett inkább fenékre pacsit igényelt volna.

Évek teltek el, mire végleg beköltözhetett az otthonába. A barátnője is vele ment. Az alig húszéves, épp hogy ötven kilós kislány igazi gazdasszonyként vágta csípőre a kezét, amikor meglátta az előszobát borító építési törmeléket és az évtizedes pókhálót a sarokban. Minden szobát végigszexeltek, így lett a huzatos erdei házból igazi otthon. Az első telük kemény volt. Természetszeretet ide vagy oda, mégiscsak városban nevelkedtek. Kegyetlenül fáztak, és úgy rémlett, soha nem lesz vége a tűzifa-vágásnak és hólapátolásnak.

Kitartottak. Jó bulikat szerveztek forralt borral és méregerős házi pálinkával. Így bírták ki a telet. Amikor mi odalent, a városban már nyári ruhában jártunk dolgozni, ők még mindig gyújtóst hasogattak reggelente. Amikor bortúrára mentünk Tokajba, ők kettesben gombásztak. Amikor wellness-hétvégén regenerálódtunk, ők gyógynövényeket gyűjtöttek és szárítottak. Már megírtuk a főnöknek, mikor vesszük ki a nyári szabadságunkat, amikor tyúkokat vettek. Meló után edzeni jártunk, hogy ledolgozzunk a hájunkat a bikiniszezonra, amikor bevezettek az ólba egy kecskét.

Azóta a gyógyulni vágyók zarándoklata is elindult hozzájuk. Megyünk mind, a régi osztálytársak, akik karriert építünk, határidők miatt aggódunk, kollégákkal harcolunk, dugóban ülünk, és a válságon meg külpolitikai híreken aggódunk. Kitölt egy felest vagy egy gyógyteát, eszünk egy rántottát, és körbevezet a „birtokon”. Túrázunk egyet a környéken, telezabáljuk magunkat szalonnával és kolbásszal, nagyokat röhögünk, és fölemlegetjük azt a szétkent, óvodáskori kukacot.

Nagy Zsófia

Lőtávon belül

Szülinapomat épp kezdtem elkönyvelni átlagosnak, eseménytelennek, amikor a szobánk ajtaján kopogtak. A szokásos „gyere” után nyomban kinyílt az ajtó, és két fiú viharzott be. Látszott rajtuk, hogy jókedvükre rásegítettek egy-két pohárral.

Egyiküket még sosem láttam. A kopasz srác terepjáró nadrágban és bakancsban rögtön mosolyra fakasztott. „Na, még egy idióta ’nagymagyar’. Talán vele egy kis civakodás a szülinapi tortámon lenne a tejszínhab.” - gondoltam magamban, de néhány szó után egyértelművé vált, hogy nem egészen vitaképes, és inkább letettem a tervemről. A szomszédos szobába hívtak bulizni bennünket, de látva állapotukat, és hallva az onnan áthallatszó, az agyamban fájó lüktetést előidéző, zenének nevezett valamit, a meghívást elhárítottuk. Még egy jó darabig győzködtek, aztán visszamentek a szobájukba, mi pedig lefeküdtünk aludni.

Másnap délután, amikor már szinte elfelejtettem az esti meghívóinkat, ismét kopogtattak. Egyedül voltam a kollégiumi szobában. Lassan nyílt az ajtó, és ismét a kopasz fiú lépett be, ugyanolyan széles mosollyal az arcán, mint előző este, de immár józanul. Kijelentette, hogy mivel tegnap nem nagyon tudtunk beszélgetni, szívesen bepótolná. A mosoly általában ragályos, én viszont nem vele mosolyogtam, hanem rajta. Nem is őt néztem, inkább a ruháját.

Fekete kabátban volt, amelyen csak úgy üvöltötték a nemzeti színű alakzatok, hogy hozzam őket szóba. Kérdeztem, hogy miért jár ilyen ruhában, viselésében van-e eszmei célzat, tartozik-e valamilyen szervezethez. Ő pedig büszkén rávágta, hogy persze, ő náci elveket valló skinhead. Erre kényszerű kacagás tört ki belőlem, mire szegény fiú el is pirult. Kellően zavarba hoztam, de azért próbáltam folytatni a beszélgetést. Kértem, hogy fejtse ki, mikből is áll ez a fajta „életstílus”. Ő mesélt, én pedig megcsodálhattam a karjára tetovált Nagy-Magyarországot és egy nyilaskeresztet. Felvilágosított arról, hogy a zsidók és a cigányok nem emberek, hanem állatok, akiket ki kéne irtani, majd Hitlert magasztalta, mert ő tudta a frankót.

Én közben kiborultam azon, hogy mennyire nincs igaza. Próbáltam rádöbbenteni, hogy minden ember csak ember, ennél ő se több és én se kevesebb. Igyekeztem higgadt maradni, de néha arra eszméltem, hogy szinte kiabálok vele. Nem tudtam a dühömmel mit kezdeni, de nem oktathatom ki, mert életemben először beszélgetek vele, nem tudhatom, hogyan reagál. Visszafogtam magam, mert utálom, ha valaki felsőbbrendűnek képzeli magát másoknál. Amikor azt mondta, hogy bármikor képes lenne megölni egy zsidót vagy cigányt, poénból odavágtam neki: „Mi lenne, ha én is zsidó lennék? Tessék, nyírj ki, ha olyan nagy a szád!”

A reakcióra nem számítottam. Elővett egy pisztolyt, és rám fogta. Hirtelen köpni-nyelni se tudtam. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, de sokkal többnek rémlett. Nem féltem, még csak meg se botránkoztam, időm se volt rá. Csak néztem a hirtelen halálosan komollyá vált szembe, és arra gondoltam, hová tűnt a mosolygós fiú. Egy laza mosolyt erőltetve arcára eltartotta tőlem a fegyvert, és ecsetelni kezdte, hogy nyugodjak meg, ez csak gázpisztoly. Tudta, hogy csak poénkodok, és mivel rokonszenves vagyok neki, engem sose bántana. Manapság viszont nem lehet fegyver nélkül járkálni, mert nem biztonságos.

Hát azt hiszem, ezek után én is így gondolom.

Havasi Zsófia

Életérzés

A marihuána miatt buktam meg?

Azt gondoltam, mindent tudok a marihuánáról, ezért az erről szóló fejezetet épp hogy csak átfutottam a pszichofarmakológiai vizsga előtt. Vagy ez vezetett ahhoz, hogy megbuktam, vagy az, hogy olyan nyelven (olaszul) kellett négyszáz oldalnyi szakirodalmat bemagolnom itt, Padovában, amit mindössze két éve kezdtem el beszélni. Esetleg az, hogy a vizsga tényleg nehéz volt, ami nem kizárt, mert a csoport hatvan százaléka megbukott, ami amúgy egy kicsit sem vigasztal. Megbukni szar dolog, de ez a szívfájdalom legalább végre írásra sarkallt.

A kezdeti depresszió után, ahogy ez lenni szokott, eluralkodott rajtam az „igenis megcsinálom”, és az a filozófia, miszerint „ha átmentem volna, kettest kaptam volna, így viszont majd ötöst szerzek”. (Az olasz iskolákban egytől tízig, az egyetemeken egytől harmincig adnak jegyet, és hatvan százaléktól számít elégségesnek.) Tehát újra nekiestem a tankönyvnek. Leültem a nappali asztalához, amit az utóbbi időben kisajátítottam a könyveimmel, jegyzeteimmel és a sorkiemelőimmel. Magamhoz vettem egy nagy pohár vizet (kora délután volt, a redbullt csak este hat felé szoktam bevetni), és közöltem a könyvvel, hogy csak azért is megtanulom.

Kinyitottam az utolsó fejezetnél, amelyet nemrég olvasásra se méltattam. Hamarosan elkalandoztam azonban, ami gyakran megesik velem, amikor olyan szóhoz érek, amit nem ismerek. Ahelyett, hogy kinyitottam volna a szótárat, a marihuánával kapcsolatos élményeimre gondoltam, és arra a napra, amikor elhatároztam, hogy kipróbálom.

Augusztus huszadika volt, gondoltam, hogy az önmagában is megigéző tűzijátékot még jobban fogom élvezni az első „vicces cigivel” a kezemben. Fogalmam sincs, hogy nem jöttek rá a szüleim aznap este, mit csináltam, mert miután egy órát rókáztam a Zöld Pardon mellett, és az akkori barátaim voltak olyan kedvesek, és engedtek egyedül hazamenni, négykézláb másztam végig a lakáson, a nappalin keresztül, ahol a szüleim ültek. Ebben az ősember pózban és állapotban kúsztam be a szobámba, valahogy felmásztam a puff fotelemre, és úgy aludtam, négykézláb rajta, vagy tizennégy órán keresztül.

Ezt az estét komoly tervezés előzte meg. Több ismerősöm számolt be mindig jó élményekről, amikor egy kis füvezős-borozós estét töltöttek el a barátaikkal vagy a párjukkal. Volt olyan barátom, aki sosem indult el bulizni egy kis fű nélkül, de olyan is akadt, aki arra használta a tudatmódosítót, hogy novellákat és verseket írjon. Elhatároztam, hogy én mindezekben a helyzetekben kipróbálom a füvet. De nem jött be, mert egyszerűen nincs rám hatással. Kifejezetten irigylem azokat, akiknek „normálisan” reagál a szervezetük a kannabisz származékokra, hiszen a mai napig kellemesnek tartom az illatát, és az egész szokást, ahogy az ember a barátaival körbeül, és megtekeri a cigit. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nekem a vörös szemeken, a kiszáradt szájon és a hányingeren kívül semmit nem nyújt a vadkender.

A beszívott állapotban álmodott álmomra nem voltam képes visszaemlékezni, a baráti beszélgetés pedig a negatív hatások miatt inkább vontatott volt, hogy az akkori barátommal együtt töltött éjszakáról ne is beszéljünk. Betépve bulizni és emberek közé menni volt a legrosszabb a füves élmények közül. Úgy éreztem, mindenki tudja, hogy mit tettem, és ebből bajom lehet. Egy olyan lánynak, aki a pesti utcán a saját árnyékától is fél, ez az élmény egyszer is sok. Betépve alvás, barátokkal beszélgetés, bulizás, szex. Pipa, pipa, pipa és pipa.

Attól, persze, hogy nem csinálhatom, még gondolkodhatok róla. Például a mai napig nem vagyok képes dűlőre jutni abban, hogy valóban művészet-e beszívva írni, ahogy azt az említett ismerősöm tette. Az író önmaga-e ezáltal, sőt, talán még inkább önmaga, kitisztult és kitágult tudattal, vagy átvezetve a „csak a pia beszél belőle” mondást egy füves változatba kijelenthető-e, hogy csak a THC íratja a szerzővel a kreatív sorokat? És ha igen, az baj-e, és érdemes-e megkülönböztetni? Talán létre kellene hoznunk az irodalmi műfajok között egy piros karikásat a tudatmódosító hatása alatt írt műveknek?

Az is eszembe jutott, miután a nappaliban ülve, dacos tekintettel úgy tettem, és úgy is éreztem, mintha már a negyedik oldalnál tartanék, hogy a középiskolában, a társadalomismeret órán arról vitáztunk, vajon legalizálják-e a marihuánát. Elég jó vitázó vagyok, de akkor egyedül maradtam azzal, hogy a marihuána nem véletlenül illegális, és jobb, ha ez így is marad. Valószínűleg azért voltam ennyire ellene, mert láttam, hogy az életvitel szintjén milyen rossz hatással van egyes barátaimra a fű, és belejátszhatott az is, hogy túl sokszor hallottam magyarázatként a fiúktól, akik erőszakosan próbálkoztak be nálam, hogy „bocs, tudod, be voltam szívva”.

Jól tudtam már akkor is, hogy a fű nem veszi el ennyire az ember eszét, valamint, hogy az agressziónak éppen az ellenkezőjét váltja ki. Arról is meg voltam győződve, hogy a kannabisz nem afrodiziákum, ahogy az alkohol sem, így ha ezzel kombinálta is az illető, ez se nem mentség, se nem magyarázat. Évek óta nem jutott eszembe ez a vita, de most visszagondolva úgy találom, hogy tudattalanul is ez a harag állt a legalizálásról alkotott véleményem hátterében. Nem akartam, hogy elvetemült és erőszakos vadállatok között kelljen éjszaka hazasétálnom az utcán.

Mostanra megváltozott a véleményem, és nem vagyok annyira a legalizálás ellen. Évek óta tanulok a különböző drogokról, a marihuána fogyasztásáról szóló kutatásokat olvastam, egy ilyen vizsgálat vezetésében még részt is vettem. A középiskolai vitapartnereknek nem sikerült, de a tudomány meggyőzött. Ettől még nem fogok a Parlament előtt üvöltözni, élő blokád részét képezni, vagy transzparensek rajzolásával vesztegetni az időmet. Talán még egy aláírást sem ér meg, hogy harcoljak a marihuána legalizálásáért. Sőt, inkább ne is legalizáljuk! Magyarországon most valamivel fontosabb problémák is vannak ennél.

Földes Noémi

Irodalmi vitorla

Koravén számadás

Még azelőtt, hogy levegőért kellett volna kapkodnom a negyedikre lépcsőzve, hébe-hóba eljártam kocogni. Volt egy már évek óta felújításra váró sportpálya a környéken. Egy focipálya, a hozzá tartozó lelátókkal, szűk öltözők és egy kis büfé, amit a pályakarbantartó felesége csak hétvégéken nyitott ki. A lelátó rozsda rágta korlátja már billegett a lassan málló, nyaranta porladó betonban. Ha csak hozzáért az ember, azonnal narancsvörös foltot hagyott a tenyerén. A padokról pattogzott a csapat színe, a kék-fehér festék, amit aztán a szél a sarkokban gyűjtött össze. De a pálya füvét mindig rendben tartották. Februárban még csak foltokban olvadozott a hó, a pálya füve azonban már zölden virított, egészen november közepéig. Az augusztusi hőségben sem sárgult be. Sokáig hittem, hogy műfű, de nem az volt. A zöld körül egy salak színű, műanyag futópálya sávja húzódott. Ide jártam futni.

Állhatatosan róttam a köröket, figyeltem a légzésemre, hallgattam a szívem összevissza játszó ritmusát. A lábamra bíztam magam, hagytam, hadd vigyen, és vitt is körbe-körbe. Egyszerre mindig csak egyet kellett lépni, aztán még egyet. A pihentető egyhangúságot csak egy föld színű, szürkésbarnás folt szakította meg a focipálya egyik kapuja előtt. Itt kikopott a fű, és az istennek sem akart visszanőni. Minden körben azt az egy foltot figyeltem. Mindenki figyel valamit, ha nem foltot, akkor oszlopot, eldobott sörös dobozt, valamit. Ahogy az egyenesre fordultam, már néztem is. Vártam, hogy elfussak mellette, és tudjam, megtettem még egy kört. Csak azon járt az eszem, hogy most elfutok mellette. És amikor odaértem, egy kicsit mindig elgondolkodtam. Mennyit futottam már, és mennyit kell még?

Mostanában egyre gyakrabban érzek így. Fel-feltűnik egy folt hol itt, hol ott. Olyankor kicsit lassítok, néha meg is állok, és elgondolkodom. De már nem azon, hogy mennyit futottam már, hanem azon, honnan is indultam, és merre futok tovább. Ahogy visszanézek, mindig látom, hogyan hozott idáig az út. Minden döntésem ésszerűnek látszik, látom az okokat, látom a pálya ívét. Belegondolok, mi vezetett idáig, és kérlelhetetlenül sorsszerűnek tetszik minden lépés. De mégis elmotyogom a kérdésem, hogy mit keresek ott, ahol éppen vagyok. És van válaszom. A legrosszabb az egészben, hogy már van válaszom.

Eltűnt az a mindig biztos bizonytalanság, amire bármikor bátran támaszkodhattam. Eltűntek a kibúvók, csak a határozott döntések döngő súlyát visszhangozza az üres helyük. Annyira hinném, hogy értelmiségi vívódás ez, de nem az. Most ért véget, amit kamaszkorom óta félek, a várva várt és átkozott felnövés. Észre sem vettem, csak futottam a köreimet, és amikor megláttam a foltot, már tudtam, hogy mögöttem van. Saját mögöttem vagyok. Lehagytam és elhagytam magam. Már csak azt nézem a foltban, mennyi van még. Hány kört kell fussak, hogy még egyszer lekörözzem magam? Koravén számadás, túl fiatal öregedés, egyik kor sem jó.

Futok tovább, fut velem a pálya. Kisszerű allegóriák. A pálya körbevisz, az élet nem.


Gellén László

Pókháló

Szerelmes vagyok a szerelembe. Érthető dolog vágyni valamire, ami elérhetetlen. A csúnya tintám mentén folyik el papíron a várakozásom hazafelé. Egyedül érezni nem gyilkos dolog. Szenvedélyt kívánni sem szégyen, tördelni a vallomás hasábjait. Kérni egyetlen szót, ami ölel, ami bánt és nyomaszt.

Áttipegek egy keskeny átjárón, el ne üssenek a lámpafények. Az égbolt merengő, a gumik alatt az aszfalt párolog. Hazudtam magamnak, majdnem minden pillanatban. Játszottam az „e” és „ő” betűkkel, de sírni érte csak „g” és „r” betűn tudok. Túl vonzó a világoskéken szép kocsi rendszámtábláján az Igen Nem Anita. Pontosan 2,6 másodperc, míg elsétálok előtte, mialatt belém ver hosszan a hangja iránti óriási akarat. Megállít egy arctalan kisgyerek:

- Nincs magánál egy szál cigi?

Még mindig költői az égbolt odafent.

- Nálam semmi sincs, kölyök.

- Mennyi az idő?

- Az is elfogyott.

Mindjárt hazaérek, a néma sorok mögé. Széles sarokba, ami nem az otthonom. Be kell mennem, de utoljára még elsimítom ujjaim között egy légben szálló pók nyomait.

Pásztor Anita

Sordagály

1

A kertben ülsz, és a felhőket figyeled. Egyszer csak egy lakatlan sziget úszik át az égen, egy hajótöröttel, aki egy pálmafa alatt gubbaszt, és a szakállát simogatja. Kiáltasz neki, hogy ugorjon csak, majd te elkapod, és végre valahára szabad lehet. Meglepetésedre a hajótörött ugyanezt kiabálja vissza.

A sziget végül elúszik. Marad mindenki a helyén.

2

Egy óriási fáról koporsók csüngnek. Valahányszor megérik egy, a földre esik, és valahol a világban holtan esik össze valaki. Épp a sajátodat figyeled, még éretlen, még zöld. De ma is megöntözöd a fát, hogy egyszer szépre érjen. Persze, a legszívesebben kivágnád, de hiába; születése napján nem fejszét, hanem locsoló kannát adnak az ember kezébe.

3

A szomszéd lakásban élő pár veszekedésének hangjára ébredsz. Egy poharat tapasztasz a falhoz, és hozzá dugva a füled hallgatózol. Megunod, elveszed a poharat, a szomszédok pedig azonnal elhallgatnak. A veszekedés zajai viszont tovább keringenek a pohárban, amit ijedtedben a falhoz csapsz. A fal szilánkokra törik. És ott áll egy néma pár, vadul gesztikulálva, követelve vissza a hangját.

4

Régi Írásaidat kupacba gyűjtöd az udvaron, majd meggyújtod. Figyeled a lobogó tüzet, és azt a néhány parázsló pernyét, amit a ház felé fúj a szél. Későn eszmélsz - a ház kigyullad. Sietsz, hogy mentsd az új írásaidat, de a lángok utadat állják. Leülsz hát az udvaron, és merengve figyeled, ahogy betűket ír az égre felszálló füst. Mondatokat, amiket mindig is le akartál írni.

5

Minden nap ugyanaz: reggel kelsz, a lábadra húzod az árnyékod, és elindulsz. Este, lefekvés előtt veted csak le, és miközben kiteríted, szomorúan nézed, hányan megtaposták ma is.

Minden nap ugyanaz: reggel az árnyékod felhúz a lábára, és nekiindul. Este húz csak le magáról, és miközben kiterít, lemondóan figyeli, mennyit gyűrődtél egyetlen nap alatt.

6

Sétálsz az utcán, és egyszer csak rivalda fény világít meg. Még láthatatlan dobok is feldübörögnek, mintha valaki valamiféle attrakcióra számítana tőled. De te csak állsz ott, értetlen arccal, és fél perc várakozás után végül lekapcsolják a fényt, te pedig rájössz, talán életed nagy lehetőségét halasztottad el. Lógó orral sétálsz tovább, felhőként egy testetlen közönség fújolása kísér.

7

Tintahalak érkeznek az öbölbe, lerakni a tojásaikat. A parton fiatal párok kéz a kézben nézik végig, ahogy az állatok az iszapba fúrják magukat, majd a fiúk a habok közé gázolva egy-egy, a víz aljáról felszedett villanykörtével térnek vissza. Amikor átnyújtják a kedvesüknek, a körte felizzik, és akiknél nem, azok most a parton ülnek, és szomorúan nézik a vizet. Hamarosan itt a dagály, és meg kell fulladniuk, míg a háttérben a többiek - mintha csak hullámok csapnának össze - szeretkeznek.

8

A zenész végül kiszalad a hegyoldalra, és mélybe veti a hegedű húrjait. Ahogy zuhannak a szálak, hirtelen madarak pompás hada érkezik a semmiből, és hulltában elkapnak egy-egy húrt. Csőrükben a fémhuzalokkal térnek vissza fészkükre, ahol már éhes fiókáik várják őket. Mohón nyelik a szájukba adott hosszú húrokat, és amikor csillapodik végre éhségük, gyönyörű énekszóba kezdenek.

9
 
Reggel beteglátogatók érkeznek, nedves kabátjaikat levetve lépnek a szobámba, és letelepszenek az ágyam mellé.

- Ez valami tévedés lesz - mondom. - Én nem betegedtem meg.

De hiába kelek ki az ágyból, ugrálok egy helyben, meggyőzni az egészségemről őket, lehetetlen. Kimerülve az erőlködéstől végül visszafekszem, és hagyom, hadd siránkozzanak fölöttem. Csak akkor rándul össze a gyomrom, amikor olajjal kezdik kenegetni lehunyt szemem. Ráeszmélek, hogy épp az utolsó kenetet adják fel.

10

Kriksz-krakszot firkálsz a füzeted sarkába. A toll-gombolyag felemelkedik, és egyenest az égig repül, ahol viharfelhővé változva dörögni kezd. Elered az eső: vízcseppek helyett betűk hullnak az égből. Unott arccal figyeled, ahogy lassan megtöltik az előtted fekvő füzetet.

Hamarosan betelnek a lapok, de a vihar csak nem akar alábbhagyni. Micsoda szóáradat! Fejeden átcikázik a bizonyosság, hogy bele fogsz fulladni.

Komor Zoltán

Olvasmányélmény

Levél B. Kiss Andrea írónőnek

Kedves Andrea! Tegnap vettem kézbe az S.O.S. Elváltam! című könyvedet. Rég történt már meg velem, hogy délután egyhuzamban elolvassak egy művet. Köszönöm az elgondolkodtató és szórakoztató perceket. Most, hogy az államvizsga után a tanulás súlya lekerült a vállamról, üdítő volt saját kedvtelésemre olvasni.

Remek elképzelés volt a témához a magánlevél formát választani, hisz’ a bonyolult női lélek működését visszaadni nem könnyű feladat. Ez a személyes hangnem közel hozza az olvasót, így többé-kevésbé én is a hősnőddel azonosulva vártam a fejleményeket. Szerintem jobb a naplóformánál is, mert a válaszlevél felfokozott várakozást kelt, úgyhogy Bridget Jones elbújhat mögötted az ötletével. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvedet, azt mondanám: merész. Őszinteségedet olykor már-már zavarba ejtőnek éreztem.

Nemcsak a hősnőd bátor, te magad is. Meglepő, hogy egy kis településen élve, fittyet hányva a közvéleményre „bevállaltad”. Nem vetted még észre, hogy összesúgnak a hátad mögött? Nem csodálkoznék, ha előadást kellett volna tartanod a fikció és valóság közti különbségről, hogy csillapítsd a rossz nyelvek okozta feszültséget. Tudod, én is kis településen élek, és százszor meggondoltam volna, hogy nyíltan beszéljek erről. Bár számomra sincsenek tabu témák, de a nyilvánosság mégiscsak más. Elgondolkodtató volt a probléma, amit felvetettél, olvasás közben azon töprengtem, vajon mit tennék a hősnőd helyében.

Férfi olvasóktól kaptál már visszajelzést? Érdekelne, mit gondolnak a könyvedről. Két férfi ismerősöm beleolvasott a történetbe, és heves vita árán sikerült csak megvédenem a hősnődet. Nem is értem, miért nem tudtak azonosulni vele, vagy legalább megérteni őt. Mintha társadalmilag kódolva lenne, hogy egy kapcsolatban mindig a gyengébbik nemnek kell húznia a rövidebbet. Ezért hiányzott a végéről a happy end? Pedig jó lett volna abban a tudatban letenni a könyvedet, hogy boldog véget ért. De igazad van, akkor már lányregény lenne. A valóság, még ha nehéz is kimondani, sokszor kiábrándító.

De mint könyved utolsó soraiban is sugallod, a remény hal meg utoljára. Én is reménykedem, hogy a hősnőd hamarosan megtalálja a boldogságot.

Üdvözlettel: P. Jakab Tünde

Rivalda

Pereg a homokóra

Aréna - a darab címe alapján az ógörög világ ovális alakú küzdőterére gondoltam, Harcra, utazásra a múltba, mégis a jelenbe zárva. Most már tudom, hogy nem jártam messze a valóságtól. Érzéseket vált ki, érzékekre hat a Közép-Európa Táncszínház előadása.

Érdeklődésemet már az is fölkeltette, hogy a darabnak nincs megfogható történeti szála. Mondanivalója annál inkább. Erős, intenzív érzések és mozdulatok kavalkádjában van részünk. A közösség szellemének és a közösségben élők tetteinek egymásra hatása rögtön az elején fontos mozzanatnak tűnik fel. Mozdulatok, érintések, láncreakció. Az egyik mozdulatból következik a másik, a szoborszerű alakok dinamikus tánca egy folyamattá gyúródik össze. Harc az azonos neműek között - hiúság és bátorság. Majd harc a különböző neműek között - uralkodás és önbecsülés. Küzdelem a fennmaradásért és az elfogadásért.

Az ember életének egyik legfontosabb pillanata a párválasztás. Érzéki erotikával fűtött szobor-duettek érzékeltetik a mérhetetlen boldogságot, a szexualitást és a felszínre törő érzelmeket. Semmi sem lehet tökéletes, persze, van, aki magányos marad, nem találja a párját. Fájdalom, irigység, egyedüllét, esetleg a kitaszítottság érzése. A haragos gladiátornők megvédik területüket a gaz csábítótól. Egy emberként támadnak a szeretetéhes, magányos női alakra. Kiközösítik, elűzik.

Idő, utazás, utazás az időbe. Homokóra, amely nem az időt jelzi, hanem annak múlására figyelmeztet. Lehet bármilyen kor, van, ami sosem változik: az érzések, a természet szabályai, az ősi erő hajt minket a cél felé. A táncszínházi Aréna a rideg, érzéketlen világban elhelyezett értékes lelet. Nem mesél, nem ígér, nem kecsegtet dínom-dánommal, nem sejtet világrengető tanulságot, csupán esztétikus és elegáns. A zseniális táncos brigád elrepített minket a múltba, bezárt egy üveggömbbe, és miközben ámulatba ejtett, hagyott szárnyalni bennünket.

Naményi Tímea

Film

Hangyaboly a kihalt moziteremben

A filmes sajtó mostanában azzal a hírrel volt eltelve, hogy az amerikai Warner cég késlelteti világpremierjeit a magyar kalózok miatt. Közben volt itt egy rokonszenves kezdeményezés a lélegeztető gépen lévő magyar kismozik megmentésére, amelyről érdemtelenül kevés szó esett.

Hogy a közösségi forgalmazás milyen sikeres alternatívája lehet a hagyományosnak, arra jó példa a Kispál és a Borz utolsó fellépéséről szóló Napozz Holddal, amelyet a Kispálfilm forgalmazásában drágának mondható koncert-jegyáron, egyetlenegy alkalommal, egyszerre vetítettek élőben mozivásznon az ország összes nagyvárosában. A vetítés egyben a DVD premierje is volt, a film házimozi-változata ugyanis automatikusan járt a jegy mellé. A vetítés előtt az esemény fő helyszínét jelentő West-Balkánból a zenekar élőben is bejelentkezett, és videókapcsolaton keresztül üdvözölte az egyéb helyszíneken lévő érdeklődőket.

Ezt a modellt próbálja a Magyarhangya nevű kezdeményezés továbbörökíteni. Nem végeztet ki nyilvánosan egy filmet azzal, hogy egy hétig öt moziban üres nézőtérnek agyonjátssza, hanem exkluzivitásként mutatja be. A 3600 forintos hangyabérlet hat filmre szól, ami barátságos jegyár, ha lebontjuk darabonkénti elosztásra. Nem elitista mozgalom lévén a fővároson kívül számtalan vidéki helyszínen is zajlanak a vetítések. Ezeket többnyire valami érdekes és az adott filmhez kapcsolódó esemény követi. Például Gaspar Noé sztárrendező Magyarországra látogat, és a vetítést követően bulizik a közönséggel.

Nem szarral gurigáznak a magyarhangyások, ezt a szerb Tilva Ros kapcsán is meg lehet majd figyelni. Ez a film annyiban kakukktojás, hogy az egyik energiaital-társasággal karöltve a keddi premier után országos turnéra indítják, ahol bárki ingyen megnézheti a gördeszkás drámát. A kezdeményezés tehát ígéretes, a bérlet ára pedig bagatell ahhoz képest, hogy mit nyújt cserébe. Mindezek fényében sajnálatos, hogy a közönség nem árasztja el a mozitermeket, ezért egy filmre szóló jegyvásárlásra is van lehetőség, amikor a bérletesek által üresen hagyott helyeket lehet feltölteni.

Még így is vannak üres helyek, ennek gyökere pedig talán a szelekcióra vezethető vissza. Hiába az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb filmje az Enter the Void, lehetetlen, hogy nagyobb tömegeket szólítson meg. Annyira semmihez sem hasonlítható élmény, hogy még a legedzettebb mozifanatikusokat is megosztja. A Velencében legjobb színésznő díját elnyert görög Attenberg sem éppen tömegfilm. A prímszámok magánya című olasz film pedig egyszerűen rossz. Megfejelve mindezt egy mexikói horrorral (Vagyunk, akik vagyunk), ami alapjáraton véve is a leginkább rétegműfaj mind közül, és már kezdhetjük kapizsgálni, hogy mitől riadt meg a közönség. Még ha az említett olasz munkát leszámítva remek filmekkel van is dolgunk.

A siker kulcsa a chilei Mint a hal a vízben körül keresendő, ami a hatosfogat eddigi legsikeresebb tagja. Olyannyira, hogy pótvetítéseket tűznek ki belőle a közeljövőben, mert az emberek ajánlották ismerőseiknek, akik pedig lemaradtak róla, visszakövetelték a mozikba. Ebből szépen látszik, hogy miért bűzlik a fejétől a hal: a készítők a filmek tartalmával inkább a tinédzser célközönséget próbálták megcélozni, a tizenévesek viszont még kevéssé kaphatóak ezekre a rétegfilmekre, amiket inkább egyetemistaként kezdenek majd el fogyasztani. A Mint a hal a vízben fiatalokról szól ugyan, de olyanokról, akik a tizenéves korukat már jócskán maguk mögött hagyták. A film sikere inkább erre vezethető vissza, mint a valódi minőségére. Mert a kimondottan népszerűtlen Enter the Void valójában köröket ver rá, már ami a filmes erényeit illeti.

Ezen a szisztémán változtatni fognak a jövőben, ha valóban létrejön a tervezett második felvonás. A Magyarhangya-mozgalom ugyanis nemcsak exkluzív események közepette ad értékes kisfilmeket is a nagyjátékfilmek előtt - amiknek máshol sehol sem lenne piaca. Bevonja a nézőt a döntési folyamatba: az érdeklődők a helyszínen és az interneten is szavazhatnak arra, hogy ősszel milyen filmek szerepeljenek. A Magyarhangya első köre a keddi Tilva Ros-sal befejeződik; mi pedig ne csak a facebookos szavazáson, hanem a tényleges jegyvásárlással is támogassuk a szorgos kishangyákat. Hadd varázsoljanak újra nyüzsgő bolyt az ürességtől kongó mozitermekből.

Czehelszki Levente

Saláta

Gyerekekkel vagyok

Olyan környezetben, ahol nagy kunszt a négy gyerek - mert van olyan, ahol nem az, ahol a szülők úgy merengenek el: "ó, amikor még csak négy gyerekünk volt..." -, szóval, ahol a négy gyerek extra teljesítménynek számít, időnként érdekes kérdésekkel lepnek meg. Az egyik kedvencem a következő: az illető meghökken a gyerekek számán, majd a következő buggyan ki belőle: "És hogy bírod?"

Hát kérem szépen, mihez képest. De azért ilyenkor általában vissza szoktam kérdezni: "Miért, van választásom?" Nem azért mondom ezt, mintha bármiféle problémát jelentene számomra a gyerekek átlagosnál magasabb száma, sőt, így terveztük, így is lett, és nagyon örülök. Inkább azért szoktam ezt mondani, hogy ráébresszem az illetőt a kérdés banalitására.

Az ember bírja, mert bírni kell. Egyik gyerek sem garanciális, vagy adható át valamiféle "szerelőnek", ha úgy látjuk, valami nem oké. Nyilván vannak időszakok, amikor könnyebb, és időnként elcsípek pillanatokat, amikor minden tökéletesnek tűnik. Aztán van úgy, hogy csak sodródom az eseményekkel, vagy a fáradtság olyan fokára érek, amikor már csak a humor és az irónia lendít tovább. Amikor ülök, bámulok magam elé, és azt számolom, hogy öt perc alatt hányszor rángatózik a szemem mellett az a kis izom.

De soha, egyetlen egyszer sem gondoltam, pláne mondtam ki, hogy "Minek kellett nekem ennyi gyerek?". Meggyőződésem, hogy ugyanúgy, ahogy a magzatot befolyásolják az anya körülötte forgó gondolatai, érzelmei, a gyerekek is "leveszik" a szülők gondolatait, érzéseit, és az otthon légkörét meghatározza, hogy az anya, az apa hogyan áll a gyerekeihez. Hogy jó legyen a hangulat, néha megy magától, néha dolgozni kell rajta. Azt tanácsolom mindenkinek, még ha meg is fordul a fejében a fenti gondolat, ne mondja ki, főleg ne a gyerek(ek) előtt, mert azzal nagyon komoly sérüléseket, károkat okozhat. Hogy egy újabb bibliai idézettel jöjjek, Péter apostol a következőt mondta: "Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot." Vagyis a nyelvünk determinálja a sorsunkat. Ez az, amit mindig szem előtt kell tartani, amikor elborítanak bennünket a negatív gondolatok.

Velem is előfordul, ó, igen. De igyekszem csendben maradni. Ha valamivel mégis kiugrasztják belőlem az elfojtott oroszlánt, kiabálok. Aztán, ha ráébredek, hogy már túl sokat kiabáltam, bocsánatot kérek. Amikor például zűrös napok vannak, mint most, kimondottan örülök a villámgyors recepteknek, mert ilyenkor az egyéb teendők is összesűrűsödnek. Egyik kedvencem az a gyümölcsös pite, amelynek tetejére szórhatunk cseresznyét, meggyet, körtét, szilvát, ribizlit, kompótot, amit csak szeretünk; ám csak egy edényt maszatolunk össze vele, és 45 perc alatt kész.

Hozzávalók:

5 tojás

25 deka vaj

25 deka cukor

25 deka liszt

1 tasak sütőpor

50 deka magozott cseresznye

1. Melegítsük elő a sütőt 180 fokosra!
2. Üssük a tojásokat egy edénybe, adjuk hozzá a cukrot, és verjük gépi habverővel legalább öt percig, amíg jó magas és habos nem lesz a krém!
3. Keverjük hozzá a lágy vajat (lágy legyen, tényleg), a lisztet és a sütőport, öntsük sütőpapírral borított közepes tepsibe (az enyém 30-szor 28-as), szórjuk rá a cseresznyét, és süssük 30-35 percig!

Ennyi. Ha kihűlt, vágjuk fel, és szórjuk meg porcukorral!

Na, de még elmondom a másik kedvenc kérdésemet. Tehát kiderül, hogy négy gyerekem van.

- Ööö...és egy apától?

Erre csak röviden tudok válaszolni: - Bármennyire is furcsa, igen.

Kalmár Mónika

Sport

Balázs vagy Ádám felé billen a mérleg nyelve?

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem - szól az ismerős mondás, és ez teljes mértékben igaz a magyar sport két reménységére, Hanga Ádámra és Dzsudzsák Balázsra.

A válogatott focista klubváltását követően megannyi kritikát kapott a szurkolóitól, és emiatt jócskán esett a népszerűsége, főleg a fiatalabbak között is. Ezzel szemben a székesfehérvári kosaras az elvesztett bajnoki döntő után eligazolt a spanyol Manresához, de a héten az NBA játékos börzéjén is kiválasztotta a San Antonio Spurs, így akár a következő szezontól pattogtathatja a labdát az álmok hazájában.

Ehhez az kell, persze, hogy megoldódjon a liga és a játékosok közti bérvita, és így nem maradna el az idény. A hazai kosárlabda-rajongókat igen érzékenyen érintené a dolog, főleg most, hogy Dávid Kornél után újabb magyar lehet a világ legszínvonalasabb bajnokságában. Hanga képességei alapján sikeresebb lehet, ráadásul jóval fiatalabb, mint Kornél volt, amikor kiszerződött Amerikába. Atletikus és lendületes játékához azonban a védekezését is fejlesztenie kell, és akkor nem kizárt, hogy néhány éven belül hasznos kiegészítő embere lehet a texasi egyesületnek. Előtte még az augusztusi Európa-bajnoki selejtezőn kell vezetnie a magyar válogatott, ami nagyon fontos, hiszen a női kézilabda és kosárlabda sportunk dupla pofont kapott a német hölgyektől, és ezért még inkább megcsappanhat a támogatások mértéke. Ezzel ellentétben Ádám reklámpotenciálját hamarosan több hazai cég is fölfedezheti, a nemzet új kedvencévé válhat.

A jelenlegi büszkeségünk, Dzsudzsák Balázs átigazolása a Kaukázus sztyeppéire sokkoltat a magyar futballszerető (?) társadalmat. A holland bajnokságból a mindössze húszéves múltra visszatekintő, de dúsgazdag Szulejman Abuszaidovics Kerimov birtokolta Anzsi Mahalacska lett a magyar kedvenc új csapata. Sokan visszalépésnek tekintik ezt a döntést. A fiatalabbaktól egészen a közép korosztályig felháborodottan beszéltek az addig ajnározott nyírlugosi labdarúgóról. Pénzéhséggel vádolják, és azzal, hogy semmit nem fog fejlődni az orosz ligában. Valóban nem színvonalas bajnokságba igazolt, bár a különféle profilú nagyvállalatok milliárdjaival támogatott csapatok húzóerőt jelentenek Európa labdarúgói számára. És valljuk be, akadtak sikeres időszakok az orosz klubfutballban az ezredforduló után. Az idegenlégiósok áramlása is vonzó lehet, a nagy pénz ellenére ugyanis egyik profi sem szeretné kutyaütőkkel végigjátszani a teljes idényt. Azt javaslom, várjunk a summás ítélettel egy évig. Ha esetleg Bajnokok Ligájába jutna a dagesztáni csapat, akkor kevesebben legyintenének.

A Dzsudzsákért szorítók képe valószínűleg ugyanazért fancsalodott el, mint amiért a Hanga Ádámmal rokonszenvezők szíve dobbant egy nagyot az átigazolások hallatán. Mint magyar sportolókra szerettünk volna büszkék lenni rájuk, és olyan csapatban tudni őket, ahol szem előtt vannak a nemzetközi színtéren, és sikereikkel a mi hétköznapjainkat is megédesítik. Döntéseikkel azonban könnyen elveszíthetik az együttérzésünket. Most Ádám felé billen a mérleg nyelve.

Perje Sándor

Tárca

A kéz nem búcsúzik

Korán elkezdődik. Felfoghatatlanul, gyötrelmesen, szívbemarkolóan korán. Amikor az apró ujjak először zárulnak össze a puha tenyérrel a „pá-pá” ütemére. A gyermek hamarabb tanul meg búcsút inteni, mint járni vagy beszélni, s mert tettét büszkeséggel teli, vidám mosollyal fogadjuk, azt hiszi, hogy a búcsú, akárcsak a mozdulat maga egyszerű, könnyed és fájdalommentes. A gyermek még nem búcsúzik, a gyermek csak integet.

Tűnődve nézem őt. Nehezen értem, hogy miért, de irigység lesz úrrá rajtam. Diplomámon még szinte meg sem száradt a tinta, és már elvesztettem a hitem a papírra jegyzett tudás erejében. A gyermektől irigylem a tudatlanságot, a tudatlanságából fakadó fesztelenséget, és a hatalmat, amit apró kezei birtokolnak. Hiszen csak megfordítja a kis tenyerét, és ugyanazzal a mozdulattal, amivel korábban búcsút intett, most visszahív, és láss csodát, ő vissza is kap. Mert a gyermeknek nem lehet nemet mondani, a gyermek nem ismeri a lehetetlent. Hányszor, de hányszor kívántam és hívtam vissza én is a távolodót, kapaszkodtam belé, ordítottam utána: ne menj, maradj, legalább egy percig maradj még. Mindhiába. Csak mi, felnőttek tudjuk, hogy a búcsú néha hosszú időre szól, és oly gyakran nem kíséri viszontlátás. Csak mi, felnőttek búcsúzunk, de mi folyton, halálunkig. Aztán egy nap minket búcsúztatnak.

A gyermek időközben új elfoglaltságot talált magának, mit sem törődve az iménti pillanat emelkedettségével. Csak én tűnődöm tovább, a kezemet bámulva. Keresem benne az erőt és a képességet, hogy megváltoztassa a megváltoztathatatlant, szembeszegüljön azzal, ami eleve elrendeltetett. Valahol Vatikánban, a Sixtus-kápolna mennyezetén két apró ujjbegy - egészen olyanok, mint amilyenekből nekem is van itt néhány - távolodik egymástól. Nem most kezdték, már évszázadok óta tart, s ha jól sejtem, nem is ér véget egyhamar. A megörökített pillanat ugyanis, akárcsak a teremtő erő, amit jelképez, és ami a kezekben rejlik, halhatatlan.

S akkor megértem a titkot, a búcsúzás és a kezek örök kapcsolatának keserédes titkát. A kéz nemcsak búcsút int, hanem szorít is, egészen az utolsó pillanatig, amíg ki nem csúszik belőle, vagy el nem ernyed közötte a másiké. A kéz búcsúlevelet ír, és búcsúkönnyeket töröl. Tapint, érez, végigsimít - először, hogy megismerje, sokadszor, hogy megjegyezze, s utoljára, hogy sose feledje. Ráncaiban, barázdáiban, mélyedéseiben, mint sorsa vonalaiban őriz minden érintést, minden emléket, soha viszont nem látva egy egész életet. A kéz nem búcsúzik. Megragad, és magával visz egy darabot a múltból. Ha pedig türelemmel, megértéssel és szeretettel fordulunk felé, mesélni kezd. A kéz emlékeket őrző, a múlt emlékeiből erőt merítő és jövőt teremtő ereje pedig független az őt körülvevő anyagias világ viszontagságaitól. Ezért ha nincs is hova írnia meséit, mindig van kinek. Ha másnak nem, hát önmagának. A kéz nem búcsúzik, a kéz emlékezik.

A gyermek elaludt. Nekem lassan indulnom kell. Az egyik kezemben a diplomám, a másikban egy új ház ajtajának kulcsa - képletesen és szó szerint is. Régóta tudom, hogy életem majd’ negyedszázadnyi fejezete hamarosan végleg lezárul, de a fenyegető gyorsasággal közeledő ismeretlennel nem akartam szembe nézni. Egészen eddig halogattam a búcsúzást. S most, amikor mindennél több okom lenne rá, mégsem búcsúzom. Inkább csak megszorítom a kezeket, amelyek védtek, óvtak és elkísértek eddigi utamon. Végigsimítom a falakat, amelyek olykor hűs árnyékot, máskor oltalmazó meleget, de mindig otthont nyújtottak. Aztán csak úgy, mint a gyermek, vidáman integetek. Távolodva pedig érzem, nem kell visszafordítanom a kezem, a múltamat féltve, a sírig őrzi a tenyerem.

Gáncsos Kármen


42538

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Olvasólámpa
· Írta: Foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Olvasólámpa:
Olvasólámpa


Article Rating
Average Score: 5
szavazat: 1


Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0,04 Seconds