Testvérünk voltál és lettél apánk.
(József Attila: Kosztolányi)

A XXI. Század Társaság minden ülésén hónapról hónapra ott volt. Hol jobb, hol rosszabb állapotban, de párjától, Takács Mártától kísérve makacsul eljött közénk, az övéi közé, akikről tudta, hogy legalább értjük a szavát. Még ha ugyanolyan tehetetlenek vagyunk is a gyilkos közöny diadalmaskodásával szemben, mint ő. És hónapról hónapra megrendítő szenvedéllyel, haraggal, cáfolhatatlan érvekkel védte a kultúra szemétbe szórt gyémántjait, melyeket percemberkék, dilettáns hatalmaskodók böfögő, nyáladzó, csámcsogó zabálás közben tapostak nap, mint nap a sárba.

Emil megszólalásiban a szenvedélye volt a megrendítő. Mi is szóvá tettünk fáradt értelmiségiekként ezt, azt, leginkább legyintve, eleve lemondón, hol sóhajtva, hol morbid, de legalább vigasztaló akasztófahumorral, ám sosem azzal az elszánt, kikezdhetetlen hittel, makacs tenni akarással, súlyos felelősségérzettel, ahogy ő.

„Nem maga az isten báránya”, mondta nekem egyszer, több mint húsz éve egy kiváló pszichiáter asszony, „nem maga felelős minden disznóságért a világon”, de Emilnek pont ez a megvesztegethetetlen morális tartása nyűgözött le engem, hogy igenis magára vette a világ bűneit. Személyes, szinte testi fájdalmat érzett minden gyalázatért, amit körülötte a szabad gondolat, az erkölcs, a kultúra ellen elkövettek hitvány senkiházi hatalombitorlók. Nem hallgatott se az én egykori pszichiáteremhez hasonlóknak, se másoknak óvó bölcsességére, s ez a bátorság talán elvett valamennyit drága életéből, de emberi nagyságához annál többet adott.

Végül is nyolcvanon túl, egy kikezdhetetlen, hatalmas életművel a háta mögött, lelkes közönségtől, tanítványoktól, tisztelőktől körülvéve köteles az ember még mindig mindent észrevenni, minden aljasságot meglátni, meghallani, köteles az ember az ujjait rajta tartani a világ (a szűkebb és tágabb világa) ütőerén? Nem engedhetné már meg magának a pihenést, idegei nyugtatását, elzsongítását, ó, nem droggal, csak azzal, hogy nem figyel oda. Elzárja a rádiót, nem kacsolja be a televíziót, nem veszi kezébe az újságot, hanem föltesz magának ¬ hiszen zenész ¬, valami örömzenét. Ella Fitzgeraldot, például. Ettől is közel éreztem magamhoz: ő is szerette a jó jazzt, nem csak én; a sznobizmus árnyéka is elkerülte.

De nem! Öt éppen lankadatlan figyelme, naprakész informáltsága éltette, ha számonkérő szelleme nem készteti állandó küzdelemre, a szervezetét valószínűleg jóval előbb legyűrte volna a betegség, mint így. Utolsó összejövetelünkön előre bejelentette, hogy valami mást, a szokásostól eltérőt akar mondani, akkor még nem tudtam, hogy búcsúbeszédre készül. Tőlünk, barátaitól búcsúzott, és rajtunk keresztül attól a másik, nagyobb közösségtől ahová tartozott, még akkor is egy halvány reménnyel a szívében, hogy ezt mondaná testamentumként, ha ezek lennének az utolsó szavai… mert lehet, hogy mégsem. És föladni nem szabad.

Ilyen ember ars poétikája más nem is lehetett, mint az, hogy az első hang a műben szabadon választható, de hogy melyik hang követi az elsőt, az egyszerre szakmai és erkölcsi kérdés. Amint az irodalomban is, hogy milyen nyelvi jelek következnek egymás után (a konszekvencia), az épp annyira szakmai kérdés, mint amennyire erkölcsi is. A mit és a miképp együtt, szinte egymás szorzataként hordozza az információt, nem választható el egymástól.

Akinél mégis elválik, annak személyisége, identitása meghasadt.

Drága Emil, mindnyájunknak hiányzol, akiknek zenéddel, tanítással, egész emberi magatartásoddal azt a bizonyságot hagytad örökül, hogy minden emberi cselekvésnek, művészetnek és politikának, egyetlen mércéje van, a morál.

„A televény titokzatos honában izgat tovább, de nem nyugszik, nem feled” ¬ írja József Attila Adyról. Terád is így fogunk emlékezni.