2018 April 22, Sunday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20190440
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Kultúra és oktatás: Közös bűnünk, a hallgatás
Posted on March 03, Thursday, 14:40:45
Topic: Arcél - kortársaink arcképcsarnoka
Ellenséget mindig lehet találni, csak minél közelebb legyen

A Goldmark terem zsúfolásig megtelt. Egyetlen pisszenés sem hallatszott, mindenki feszülten figyelt minden egyes szóra, amit világhírű filmrendezőnk, az Oscar-díjas Szabó István mondott. S a kezdetben csupán tiszteletteli, ám távolságtartó odafigyelésből lassan családias, összeforrott közösségi hangulat alakult ki. Mert Szabó István ez alkalommal is azt tette, amit a filmjeivel szokott: megpróbált minél több embert elérni. – S ezúttal sem sikertelenül.

A cikk teljes szövege... Katt ide!!!
Még több cikk az archivumban... Katt ide!!!


A kérdező, Antalóczy Attila, sajátos problémával nyitotta meg a beszélgetést, miszerint eleinte úgy gondolta, mi sem egyszerűbb, mint Szabó Istvántól jókat kérdezni. Majd idővel rájött, hogy ez azért nem is olyan egyszerű feladat. Mindenesetre szerencsés tény, hogy Szabó István nem csupán elismert filmrendező, hanem remek riportalany, kiváló beszélgetőpartner. A legelsőként földobott témára, hogy kik voltak a mesterei, milyen hatások érték, azt válaszolta, attól fél, hogy hat éves kora után már senki sem változik. Mert a gyermekkor, az első hatások az igazán meghatározóak. Önmagát abba a háborús generációba sorolta, akiknek szülei itt-ott meghaltak. Neki sem volt a famíliában férfi-példaképe, mert minden hímnemű családtagja meghalt. Kizárólag nők vették körül, s ezeknek a nőknek a hatása volt gyermekkorában a legfontosabb útmutató. Férfi példákkal legkorábban az iskolában találkozott, a tanárai képében. Talán ezért is figyeli a mai napig irigykedve azt a Kennedy elnökről készült fényképet, ahol Kennedy Kissingerrel beszélget, miközben az íróasztal alatt az elnök kisfia négykézláb állva figyeli a felnőttek csevegését. – Így kellene fölnőni. S mindegy, milyen íróasztalnak támaszkodik az apa, az a lényeg, hogy kell egy példa, amit követni lehet – vagy éppen megtagadni.
Ezután a beszélgetés eltért az eredeti célkitűzéstől, mert először megállapodtak abban, hogy nem fognak politizálni. De Szabó mégis belecsúszott ebbe a témába, mert ahogy ő fogalmazott: „Nem engem érdekelt a politika, hanem a politikát én. 1938-ban születtem, s mással sem foglalkoztak, csak velem. Ez egy kelet-európai történet, ahol az ideológia mindent meg akart határozni. S nem hiszem, hogy az elmúlt százötven évben lenne olyan magyarországi család – s mindegy, hogy melyik oldalon –, ahol ne lett volna áldozata az ideológiának. Ellenünk voltak, miközben azt mondták, hogy értünk vannak.” Egyik filmjéből, A napfény ízéből idézett föl egy mondatot: „A politikusok azt hazudták, hogy értünk vannak, mi meg azt hazudtuk nekik, hogy ezt elhisszük.” Megemlítődött Ferenc József neve, aki fiatal uralkodóként leverte a 48-as szabadságharcot, a Bach-korszak, Haynau, az aradi vértanúk. De mindig ugyanaz a hatalom dobja ki a véres kezű végrehajtókat, amelyik később – amikor már nincsen rájuk szüksége – el is veszejti őket. S egy idő után a nép mindenkit el tud fogadni. Hiszen végül Kádár Jánosból is „Kádár apánk” lett. Akkorra, amikor az országban már mindenkinek lett frizsidere, és minden második embernek Trabantja. S itt aztán egymás után születnek a Ferenc Józsefek és Kádár Jánosok. Valószínűleg van bennünk egy vágy, hogy legyen felettünk egy király, aki vállalja a felelősséget döntéseinkért. S az a politika, amely a hatalmát csak bűnök árán tudja megtartani, az minket is bűnökbe kerget. Az országot, a népet, amelyik mindennek ellenére is elfogadta ezeket az embereket. Ha mással nem, akkor a hallgatással. S ezzel közös bűnbe kerültünk. S aki belekerül, az már nem is akar belőle kiszállni, s szembefordulni azzal, akiről egyébként tudja, hogy bűnös. „Kísérletek ma is vannak rá, de nem akarom, hogy ez megismétlődjön.”
A légkör egyre bensőségesebb lett, a terem megtelt helyeslő zúgolódással, időnként elismerő tapssal. A közösségi hangulatot csak néha szakította félbe egy, a hátsó sorokban helyet foglaló, rosszul halló férfi kiabálása, aki néha nem hallotta, hogy éppen kiknek a nevét is említi a neves filmrendező. Szerencsére ülőszomszédai segítettek neki. A beszélgetésből nem lehetett kihagyni a mai magyar filmeket, s azok hazai fogadtatását. Az egyik legaktuálisabb most természetesen a Sorstalanság volt, és ugyancsak szóba került Mészáros Márta Nagy Imréről szóló filmje. Mindkét alkotás vegyes fogadtatásban részesült, sőt, mindkettőt komoly támadások is érték. Szabó szerint ennek talán az az oka, hogy rossz lehet olyan történeteket nézni a filmvásznon, amelyekért felelősek vagyunk. S sokan inkább az elutasítást választják, ahelyett, hogy elemeznék, amit látnak. A második világháború után kialakult egy furcsa, hallgatólagos megegyezés, miszerint mindenért, ami akkor történt, csak és kizárólag a németek a felelősek. S a többi ország ezzel bárminemű felelősség alól kivonta magát. Furcsa módon még a németek is megnyugodtak ebben; működött a protestáns bűntudat. Mások az egészet egyszerűen a szőnyeg alá söpörték. Most viszont A bukás című német filmben érdekes változásnak lehetünk szemtanúi. Mert ott bizony az is kiderül, hogy Hitler nem volt egyedül, hogy mások is voltak körülötte; mások is felelősek a történtekért. A nyilvános beszélgetésben ekkor óhatatlanul előjött a kérdés, hogy minden népnek olyan-e a vezetője, amilyet megérdemel. Erre Szabó válaszul egy megtörtént esetet mesélt el. Amikor is háromszáz embert vittek a Bécsi úton Ausztria felé, a sor elején volt egy fölfegyverzett nyilas, meg a végén egy. Arra járt két fiatal biciklista. Leütötték a két gyilkost, elvették a fegyverüket, s azt kiabálták az embereknek: „Fussatok!” De ők nem mozdultak. A fiúk egyre kétségbeesettebben kiabáltak, s a végén – miután kihalászták a tömegből ismerőseiket – sírva mentek el. Mert a tömeg csak azt kérdezte tőlük: „Hová menjünk?” – Mert onnan ugyan elmenekülhettek volna, de elbújni már nem tudtak volna sehol. Talán tévedtek, talán egy-két ember még talált volna magának rejtekhelyet – de háromszáz már nem. Úgy voltak a legnagyobb biztonságban, ha együtt maradnak mind a háromszázan, és tovább menetelnek – immár fegyveres kísérők nélkül – a Bécsi úton, Ausztria felé.
Ez olyan élmény, amelyet más nem ért meg. Párizsban minden háztetőn el lehetett bújni. Az alaptapasztalat legalábbis ez volt. – Nálunk pedig emez.
De lehet a dolgokat máshonnan is nézni! Semprun regényében, a Nagy utazásban, a francia ellenállási mozgalomról olvashatunk. Az ebben résztvevő fiatalokat elfogják a németek, s hét napig összezárva zötykölődnek a vonaton egy marhavagonban, útban Buchenwald felé. A könyv ennek az utazásnak a történetét öleli föl. Egy német katona a következőt kérdezi az egyik fiatal fogoly ellenállótól: – Hát maga hogy került ide? Mire a fiú azt feleli: – Így döntöttem. Úgy döntöttem, hogy részt veszek az ellenállási mozgalomban önök ellen. S ebben benne volt, hogy elkapnak. Tehát ez az én döntésem volt. De maga katona, maga nem is akart bevonulni, tehát nem én vagyok a fogoly, hanem maga. – Így is lehet nézni!
Magyarországon van valami, amit nem szabad elfelejteni. Ötszáz éve mindig volt egy politikai – általában külföldi – erő, amely elfoglalta az országot és érvényesítette az akaratát. Mindig voltak itt valakik, akik érvényesítették az akaratukat, s a lakosságnak nem maradt más, mint a túlélés technikája és filozófiája. S ez aztán fanatizálódott. Ha mondjuk a sarkon lehet sót kapni, akkor veszünk öt kilót, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Hiszen aki nem spájzol, az nem is épít. Mindig volt pár olyan év, amikor az emberek bíztak a jövőben, s építettek. Aztán vége. Amikor már nem építkeztek, akkor nem is hittek abban, hogy érdemes építeni. Utána pedig egyszerűen csak nem hitték el, hogy amit építettek maguknak, azt nem veszik el tőlük. – Erre személyes története is volt Szabó Istvánnak. Az ő házukat is elvették, majd később felajánlották érte a mindenki által jól ismert kárpótlási jegyeket. A rendező nővére elfogadta ezeket, és be is váltotta. Négyszáz ezer forintot kaptak, ami a rendszerváltást követő első években nem volt éppen kis pénz. Telt-múlt az idő, s három esztendővel ezelőtt a világhírű rendező egy telefonhívást kapott, miszerint nyílik egy helytörténeti múzeum, s a tulajdonos azt szeretné, ha azt Szabó nyitná meg. A részletek tisztázásakor elhangzott az ominózus cím – Szabó nagyszüleié. A vonal túloldalán a mostani tulajdonos volt. A filmrendező tőle érdeklődött a ház kinézete felől. Minden kétség elhárult: ez volt hajdan az ő házuk, amit annak idején államosítottak. Kiderült, hogy a telefonáló pár évvel ezelőtt az önkormányzattól vette meg a házat, százmillióért. Ekkor Szabó úgy döntött, hogy mégsincs ideje megnyitni ezt a múzeumot. Mert itt nem az fáj, ami a múlt, nem a családja eltulajdonított vagyona, hanem inkább az a kérdés, hogy miként lesz a négyszázezerből százmillió. Erről szólnak a dolgok. Spanyolországban is volt rendszerváltás. Csak ott a gyárak és az üzletek ugyanolyan tulajdonban maradtak. Itt pedig ment a harc a tulajdonért. Mert az egyenlő a vagyonnal, és a vagyon a hatalommal. „Én soha, semmilyen tulajdont nem akarok szerezni, mert elég a politika egyetlen szélfuvallata, s elveszíti az ember.” – Ilyen a politika. A komoly dolgokkal persze viccelni is lehet. Kérdés, hogy jóízű-e a poén utáni nevetés. Ez történt, amikor Szabó elmesélt egy sztorit, ami a filmgyárban esett meg vele. Kollégái épp arról beszéltek nagy lelkesen, hogy föl kellene vásárolni hitelből a stúdiókat, majd bérbe adni őket, s így hosszú távon jó üzletet csinálhatnának. Invitálták Szabót is, hogy szálljon be. Erre ő döbbent arccal kérdezte:

– Hát ti nem tudjátok?
– Mit?
– Azt hittem, hogy ezt mindenki tudja…!
– Mit?
– Nem mondták el nektek, hogy…?
– Mégis mit?
– Úgy tudtam, hogy az már meg van beszélve, hogy…
– Mégis micsoda?
– Hát hogy három év múlva én leszek majd az, aki államosítani fogja a stúdiót. Ez már meg van beszélve. Azt hittem, ti is tudjátok! A pillanatnyi döbbent csönd után a rendező kénytelen volt föloldani a feszültséget, s elmondani, hogy nyugi, csak viccelt. A hangulat ugyan oldódott, de a nevetés mégsem volt annyira édes. Mert ilyen nálunk a politika. Egyszer így dönt, máskor úgy. És mi nézünk – és néha segítünk.
Magyarországon borzasztó nehéz történelmet csinálni – mondta Szabó István, majd állítását egy pédabeszéddel támasztotta alá: – Mert egyszer csak jön valaki, húz egy vonalat, és azt mondja: „Mostantól kezdve minden másképp volt.” Mert egyszer azt tanultuk, hogy kétszer kettő az hét. Hát… furcsa, de lehet, hogy így van! Fogadjuk el, hogy így van! Majd azt a rendszert megdöntötték, s jött valaki, aki azt mondta, hogy ugyan már, örüljetek, mert végre kimondhatjuk az igazságot! Kétszer kettő nem hét, hanem három! Három…? Lehet! Végül is közelebb áll az igazsághoz, mint a hét! Aztán jöttek mindenféle matektanárok, akik elkezdték pedzegetni, matematikailag bebizonyítani, hogy kétszer kettő az… mondjuk három egész kilenctized. De akkor megint megjelentek valakik, s azt mondták, hogy végre eljött az igazság órája, örüljetek, mert kétszer kettő az nem három, hanem tizenegy! S ha esetleg voltak olyanok, akik erre elkezdték a fejüket csóválni, akkor válaszul a következő kérdést kapták: „Tán csak nem akarjátok, hogy megint három legyen?”
A nyilvános beszélgetés második része – amikor hallgatói kérdéseket tettek föl a rendezőnek – döcögősebbre sikeredett, mert a nézők között nem ült elég profi kérdező, s a szünetben fölírt kérdéseket „szerkesztetlenül” olvasták föl. Néhány félreértés tisztázása után Szabó újra megtalálta a fonalat. A kérdés úgy hangzott, hogy miképp lesz a túlélési stratégiából építési stratégia. Szabó szerint akkor, ha az Andrássy utat mindig Andrássy útnak fogják hívni: kialakulásától kezdve, egészen az idők végezetéig. Biztonság kell, ami kiszámíthatóvá teszi – legalább a holnapot.
Ellenséget mindig lehet találni, csak minél közelebb legyen – magyarázta. – Az ördög például nem jó ellenség, mert őt nem lehet látni, de mondjuk a szomszéd már megfelelő! A beszélgetés vége felé a rendező egy jótanácsot is adott, amit hangos taps kísért: „Ha hatalomra jutnak, arra ügyeljenek, hogy mindig legyen elérhető ellenség a közelükben! Akkor lehet igazi dühöket gerjeszteni, és akkor már nem arra kell figyelni, hogy drága a gyógyszer.”

Canjavec Judit
11290

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Arcél - kortársaink arcképcsarnoka
· Írta: szerkesztoseg


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Arcél - kortársaink arcképcsarnoka:
Tudással fölvértezve zuhanni a zenébe


Article Rating
Average Score: 4.91
szavazat: 89


Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.03 Seconds