 Andrassew Ivánnak, azoknak, akik emlékeznek és azoknak, akik emlékezni akarnak
Történet apámról
Az ember illúzióinak foglya. Elmondanám lehetőségeim és igyekezetem egyik nem felejthető történetét, remélve, hogy olyanok is olvassák, akik csak furcsa régi könyvekből és mai, újszerűnek tűnő mondatokból tudnak erről, és még mindig elszántan szelektálnak halott és halott között.
Budapesten laktunk egy kertes házban. A világ az ezerkilencszáznegyvenharmadik évvel küszködött. Apám másfél éve munkaszolgálatos volt, alakra egyre távolodott, s csak néhány szabvány mondat egy-egy tábori levelezőlapon és anyám kisírt szeme kötötte ehhez a házhoz. Kisgyerek voltam, felhőtlennek tűnt minden és elképzelhetetlennek a soha.
Napsütéses délután. Csengettek. A megszakított játék sértetten maradt a kertben. A kerítés túlsó oldalán ismerős-ismeretlen, felfoghatatlanul sovány férfi állt. Sírt. Apám volt. A századból négyen élték túl az erőltetett menetet. Ő és három debreceni testvér, akik sok száz kilométeren keresztül vonszolták magukkal, amikor ő már lépni sem tudott a gyengeségtől. Cipelték, mert hasonlított apjukra és jó mondatai voltak. Patyolatfehér ingben, tiszta nadrágban, bakancsban érkezett. Hurcolta magával hónapokig, mert így akart anyám elé állni.
Egy évvel később a koncentrációs tábor. Túlélte, de csak két év haladékot kapott. Kórház. Amikor az orvos megmondta, hogy már csak néhány hete, esetleg hónapja lehet hátra, szemérmesen az ablak felé fordult. Kezének ismerős mozdulatával elsimította a takaró ráncait és intett, hogy menjünk el. Nem akarta megzavarni a körülötte megszokott szelíd rendet. Amikor ziháló lélegzetvétele hirtelen megszakadt, még csak negyvenkilenc éves volt.
Abba a táborba csak harminc év után mertem elmenni. Erődszerű fal, magasba nyúló kémények, fehér csempés, zuhanyrózsás kamrák, ahol gáz végzett az emberekkel. Krematórium. Minden tiszta, érintetlen, de „láttam” az ezreket, „hallottam” utolsó kiáltásukat, úgy éreztem, hogy innen csak zavarodottan lehet elmenni. Egy margaréta segített vissza a világba. Az erőszakos halálnak ebbe az otthonába egy ajtón, s az ajtó küszöbén át vezetett az út. A küszöb egyik éle érintetlen volt, a másik lekopott, visszafelé már nem jött senki. Az idő vékony repedést engedélyezett ezen a fából készült küszöbön, a repedésben egy margaréta virágzott. Körös-körül beton, kavics és ott ez az elképzelhetetlen margaréta.
A látvány – a világosság felé igyekvő margaréta sárga és fehér ragyogását – csak Radnóti Miklós zsidó származású magyar költőtől tudom realitásként elfogadni, aki – amikor ember volta már csak verssoraiba kapaszkodhatott – még képes volt a hexameterek szabályai diktálta rendbe terelni gondolatait, s egy szerény füzetbe verseket írt. Magyarságát is írta. Kockás füzetét gondosan becsomagolta, megcímezte, viharkabátja zsebébe tette. Vagy Pilinszky János katolikus vallású magyar költőtől, aki minden halálba hurcoltért felelősséget érzett. Vagy egy gyerektől, aki felelőtlenül tud margarétát rajzolni.
Uraim – el kellene hinniük, hogy ez mindannyiunk érdeke -, ne cáfolják meg őket és engedjék ragyogó margarétákat rajzolni a gyerekeket, a gyerekeket, akik a zuhanyrózsát már csak zuhanyrózsának nézik.
Történet gyerekkoromból
Amikor gondolataim már készülődni kezdtek a feltámadáshoz, bár még fogva az iszonyattól, Budapestnek egy törvényerejű rendelettel behatárolt részén létezhettem. Ha a hetedik emeletről lenéztem, első királyunkról elnevezett parkot és a valamikor közeli ismerős, ekkor már torz feladatába megadóan belenyugvó folyót láttam, a hol szemérmes, hol magamutogató Szent Margit-szigetet, ahol nem is olyan régen az elegáns Asbóth József teniszezett, Tátos Nándor javította meg az úszás Európa-csúcsát, a salakon futók rótták köreiket, és nevelőnők aggódtak a rájuk bízott gyerekekért. A sírnak készülő folyó szorongva ölelte át azt a néhány utcát, ahol vatikáni, svájci, svéd menlevéllel rendelkező kiközösített emberek figyeltek a város felé közeledő ágyúdörgés hangjaira. A táj már végsőkig közönyös volt.
Hamisított hallatszott menlevelekről az ítélet. Akinek a papírját eltépték, beállították a folyó felé igyekvő sorba. Hová is mehettek volna még? A parkban a menetből tömör négyszög lett. Estétől a másnapi szürkületig álltak itt az emberek. Volt, aki, ki tudja, kinek a könyörületéből, megfagyhatott az éjszakában. A konokul szökni próbálókat sorozat állította meg, a vér belenyugvóan keveredett a hó fehérjével. A sor lassan araszolt a Duna felé. Az emberek a parton húszas rendben álltak. Tekintetük, ha még felfogott valamit a tájból, a sziget akkor már érthetetlen sziluettjét rögzítette utoljára. A hajnalt a lövések hangja tördelte darabokra. A golyók balról-jobbra járták végig a sorokat. Az áldozatok valószínűtlenül halk csobbanással, a történteket már természetesnek tartó arccal, megadóan dőltek a vízbe, magára hagyva addigi életüket. Valaki megfogta a kezem:ha ugrom, ugorj. Gyerekkorom legelején tartva valószínűtlen álomként éltem meg a történteket. Erroll Flynnt kerestem, akinek arra kell járnia, hogy véget vessen ennek a zagyvaságnak, megszoktuk tőle. A part köveihez támasztott csónak alatt a reggel gyanútlanul igyekezett magához térni, de a szürkület megnehezítette, hogy a lány arca felismerhető legyen. Húszas éveinek elején járhatott, itt a parton egy fiú kezét kellett volna fognia, hogy élete egyik romantikus történetét izgatottan mesélhesse el másnap, iskolai padtársának.
Karját súrolta a golyó. A vér lassan áztatta át kabátját, onnan nehézkesen csöpögött a vízbe, tovább mocskolva a megerőszakolt folyót. A lány úgy viselkedett, mint aki erre a szerepre várt: egy anya önzésével szorított magához. Amikor a sorozatok, a csizmák tömör hangja elfogyott, rekedten szólt: szaladj.
A felszabadulás után jártam a budapesti utcákat, a lányt kerestem. Amikor a béke elindult nehézkes útjára, újból tanultunk beszélni, nevetni. Álmaimat megzavarva, hallottam a golyók súlyos zaját, láttam, hogy védtelen, felemelt kezek kapaszkodnak segítségért a magasba, de a lány arcát már csak képzeletem darabjaiból tudtam összerakni. Álmomban néma maradt.
Őrzöm kezének szorítását. Ezt a segítő igyekezetet keresem azóta, és amikor megtalálni vélem, boldog vagyok. Ha arra járok, egy követ dobok a folyóba. Azokért, akiket akkor lefelé sodort a víz, a lányért, akit sose láttam többé. A helyet megmutattam a fiamnak. Mesélni kezdtem a történteket, de egy nevetés indult útjára a sziget felől, és átérve erre a partra, félbeszakította a mondatot. Újból és újból fogalmazni kezdtem azzal a konok meggyőződéssel, hogy érteni fogja és tesz majd valamit, ha szükség lenne rá, amikor a gyűlölettel találkozik.
Uraim…
A szerző, László György újságíró-rádiós
7437
|
